🔮HÓGÖMB (Larry, Ziall ff) 🔮 BEFEJEZETT

🔮 A kőfalak leomlanak 🔮

Az alak hosszú lábai abban a pillanatban megremegtek, amikor belépett a szobába. Soha nem járt még itt, mégis emlékeztette valamire a múltból. Az illat, ami belengte a helyiséget. A napfény illata. És egy szó kúszott be a fejébe zavart gondolatai homályán át: Otthon. Valaha neki is volt otthona, igaz, nagyon rövid ideig, de mégiscsak volt, és annak pont ilyen illata volt. Akármerre járjon is, ezt mindig felismeri.

Aztán az agya visszakapcsolt és a feladatra koncentrált. „Bemész és kiiktatod a tagot. Csendben és nyomok nélkül. Megértetted, tizenhetes?" És a tizenhetes megértette. Neki most dolga van itt, méghozzá az első komoly munkája a nagyfőnöktől. Nem közvetlenül kapta, a belső emberei osztották rá, de ez akkor is a legnagyobb dolog, ami történhetett vele. Végre megbíztak benne annyira, hogy egy műveletre egyedül elengedték. Végre ölhet! Végre gyilkolhat! Végre van értelme annak a tíz hónapnyi kemény kiképzésnek, amit kapott. Ami alatt teljesen az irányításuk alá vonták a testét és az elméjét...

Megállt az ágy mellett, ahol a kuncsaft aludt. Az éjjeli fény sejtetni engedte a karcsú alakját a takaró alatt, de csak a kócos barna haja látszott ki, a pisze orra, a vékonyan ívelt szája. Békésen szuszogott, még mintha mosolygott volna is álmában. Biztosan szépet álmodott. Nos akkor álmodj tovább, kedves első megbízásom... mondta magának és kibiztosította a fegyvert.

Szemei folyamatosan térképezték fel a szobát. A férfiasan rendetlen ruhásszekrényt, a modern hifit és tévét, a puha, szinte minden zajt elnyelő szőnyeget, ami most nagy szolgálatot tett neki. Aztán az éjjeliszekrényt közvetlenül a hatalmas franciaágy mellett. Éjjeli lámpa, zsebkendő, távirányító, hógömb...Hógömb. Piros. Szánkózó gyerekek. Nem bírta ki, felemelte és megforgatta. A gyerekeket csillogó fehér lepelként fedte be a hóesés. Aztán eszébe jutott egy kis pirospozsgás arc. Egy rettegő arc. Egy kisfiú, hatalmas azúrkék szemekkel. Lövöldözés...sikolyok... félelem..."Ha eljössz hozzánk, Lizette csinál nekünk forró csokit, meg szánkózhatunk is" „Jó lenne, de nem lehet. Vigyázz magadra, vakarcs..."

Kétségbe esetten próbált kapaszkodni a parancsszavakba, amik az utóbbi tíz hónapban az életét jelentették. Kikapcsolni minden mást. Fókuszálj!

Az illat azonban az orrában maradt és az agya pergette a hamisnak tűnő, mégis olyan eleven emlékeket.

Egy puha ágyat látott, tiszta ruhát, meleg ételt. Gyógyszert. Gondoskodást. Barátokat. Összetartozást. Közös kávézást. Vacsorát. Bolondozást.

Egy fiút. Gyönyörűt. Hatalmas azúrkék szemekkel. Csókokat. Simogatást. Vágyat. „Gyere fel velem! Kérlek, Harry, annyira kívánlak!" „Nem lehet, kicsi, mindent tönkretenne. Nem tehetem." „Semmit sem tesz tönkre, sőt. Helyre rakja inkább. Harry... csak most az egyszer...mutasd meg nekem..."

Reményt látott. Egy szebb jövőt. Szerelmet.

A hó mind aláhullott. Néhány kósza pihe fennakadt a fiúk kabátján és sapkáján, nagy részük azonban a lábaik alatt terült el, betakarva mindent, ami színekben pompázott azelőtt. Nem látszott sem a fű zöldje, sem barnálló avar. Minden hófehérré lett, kivéve a kabátjaikat, a nagyon a zöldet, a kicsin a kéket.

Búcsút látott. Fájdalmat. Hiányt.
"Kibaszottul fogsz hiányozni, kicsi"
Hideget. Egy kőtáblát. „ Az Adventi Mészárlás egyetlen civil áldozatának, Mark Tomlinsonnak tiszteletére. Emléke szívünkben örökké él" Mark Tomlinson. Mark. Tomlinson. Nem...

Louis Tomlinson.

- Louis... - Saját hangjára tért magához. Mi volt ez? Álom? Ébren? Vagy inkább... emlékek...A pisztoly megremegett a kezében, de még mindig a „célszemélyre" tartotta. Neki itt most dolga van. Ki kell iktatnia az előtte fekvő férfit. Veszélyezteti az üzlet terjeszkedését, nem engedhetjük...