Északi Rege

12.

Zengő tajtékzott a dühtől, melynek egész táborunk tanúja lehetett. Persze népem tagjai mind úgy tettek mintha mi sem történt volna, fejüket leszegve húzódtak odébb, pár merészebb harcos maradt közelünkben kik feszült figyelemmel várták a fejleményeket. Dühödt veszekedésének fő oka a hazaindulásuk eltolódása volt, s küldetésük meghiúsulásának esélye, mely „ nagy szégyent vonhatna a fejére!" Persze tiszteletlenségemnek azonnal hírét akarta küldeni, atyámnak. Ám én biztosítottam arról hogy nem kell aggódnia, ezt a király valószínűleg már megtette. Mind ez után lecsendesedtek a kedélyek, Bolda egyszerűen csupán csalódott volt. Fejét ingatva lépett jurtámba, ám szemeiből minden gondolatát kitudtam olvasni. Aznap, kimért viselkedésével adta tudtomra nemtetszését, jómagam pedig úgy tettem mintha ez fel sem tűnne. Nem voltam hajlandó belemenni a játékba, elégedett voltam. Elégedett pillanatnyi „győzelmemmel" és ezt meg is akartam ünnepelni! Így hát szolgálóimmal bort hozattam, melyet egész népem kedvére ihatott. A bíbor italból magamnak is hozattam egy flaskával, Odin városából volt való és nagy becsben tartották azt, hisz ezen a vidéken nem jut belőle sok. Fanyar íze volt s nem volt oly mámoros sem mint a honi, de megtette ezen mulatságra. Kezdetben, cselédjeim körében ürítettem poharam, régi idők mulatságain s azok elménkbe vésődött pillanatain kacarásztunk. Majd az egyik leány ki Ajsa névre hallgatott, otthon maradt kedveséről mesélt. Egy ifjúról ki hevesen udvarolt neki és győzködte hogy maradjon. Ám Ajsát, ki rövid életében még soha el sem hagyta Etellakot, vonzotta az út izgalma, az ismeretlen tájak, a kaland. Oly izgatottsággal mesélt mind erről hogy a többiek jókedvét is meghozta, még tán az én kalandvágyamat is. Hamarosan setét fátyoltakaró borult a vidékre, beesteledett. Cselédségem pedig lassanként nyugovóra tért, én maradtam, magam és egyszerű fa kupám. Rövid ideig még hallgattam az éjszaka hangját, aztán a tűz ropogását hallgatva szunnyadtam el, szőrme takarómba bugyolálva.

                                                                                                   ¤

Szörnyű forróság... kibírhatatlan hőség, mintha lángok marták volna bőröm mikor megriadtam mély álmomból. Felnyitottam szemeim, a fejem zsongott, majd széjjel feszítette a fájdalom. A bor utóhatása lehet. Fáradt mozdulattal túrtam le magamról szőrme takarómat, s azonnal vízért nyúltam. Tömlőm üres volt, így kénytelen voltam a jurtám másik felében lévő asztalhoz botorkálni, a másikért. Két kezemmel támasztottam meg magam a tölgy asztal lapján, levegőre van szükségem! Csizmát húztam, s róka prém köpönyegem vállaimra terítettem, majd kiléptem jurtám ajtaján. Kellemes hűvös szél borzongatott, hullámos tincseimet arcomba sodorva, jóleső hűvös volt akkor, mosollyal ajkaimon nyújtóztattam ki tagjaimat tekintetem az égnek emeltem. Hold anya kerek arca ma éjjel óriásira nőtt, széles udvara ezüst koszorúként fonta körbe alakját, fehér fényével megvilágítva a vidéket és elhomályosítva minden csillagot. Udvarában ma biztos gyönyörű táncot járnak a tündérek, s biztos voltam benne ha nem lenne ily kába a fejem láthatnám is őket. Nem sokáig figyelhettem holdanya fényes orcáját, ugyanis az erdőség tövében mozgást pillantottam meg. Egy fekete köpönyeges „árny" osont a sötétségben. Kezében nem volt lámpás, sem fegyver, sem mellette társak. Egymaga volt. Balsejtelem fogott el, nem volt nehéz rájönnöm hogy készül valamire, hogy tilosban jár. Botor gondolat volt, belátom. Meggondolatlan, de kíváncsiságom ismét győzedelmeskedett józan eszem helyett. Össze vontam szemöldököm majd el léptem jurtámtól. Halkan, nesztelenül osontam ki a táborból, s léptem be a fák közé. Hol imént még az alakot láttam. Az erdő talaját hol megvilágította hold anya fénye, ott szinte nappali világosság volt, hol az erdőség lombkoronája vetett árnyékot a földre vak sötétséget hozva. A csuklyás alak viszont magabiztosan haladt a fák között a vaksötétben, mintha csak saját házának folyosóit róná. Kihívás volt őt követni, ám én mégsem maradtam le túlságosan mögötte. Arcát nem láthattam hisz nem fordult egyszer sem hátra, így nem tudhattam kilétét. A magas fűben keskeny ösvény húzódott, jelezve azt hogy nem először jár erre a csuklyás alak. Egy tisztáson vágott keresztül majd ismét eltűnt a fák között. Ekkor megtorpantam, ráeszmélve védtelenségemre, hisz még tőrömet sem hoztam magammal. Egy pillanatig győzedelmeskedett józan eszem és erős késztetést éreztem arra hogy vissza forduljak. Ám ahogyan a csuklyás árny eltűnt a fák között elhatározásom köddé foszlott és ismét utána eredtem. Beérve ismét a fák közé, patak zúgását hallottam valahonnan, gyors folyamú víz lehetett hisz hangja fülemben dübörgő vérem is túlharsogta. Lábam megbotlott a fűben megbúvó gyökerekben és egy magas fenyő, vaskos törzsének estem, melyben meg kapaszkodva húztam fel magam majd simultam hozzá, takarásában fedezéket keresve. Hiszen biztos voltam benne hogy az alak meghallotta a zajt. A csuklyás árny most először fordult hátra, felfedve kilétét. Loki volt az. Sápadt arcát még fehérebbé változtatta a hold fehér fénye, zöldjei pedig szinte világítottak. Csak egy pillanatig láthattam, aztán ismét tovább haladt. Némi megnyugvás telepedett reám, tudva hogy nem holmi vadidegen nyomát követem, aztán csak befurakodott a felismerés hogy azon kívül hogy a király ifjabbik fia, mégsem lehetek biztos abban hogy veszélytelen. Aztán a kérdés, mégis hová igyekezhet? Mit keres itt, egyedül az erdőben?! Lassan haladtunk, mintha valami megváltozott volna, az aljnövényzet miatt egyre nehezebben tudtam követni a herceget. Míg végül szoknyám széle fel nem akadt az egyik cserjésben. Megtorpantam és a lehető leg csendesebben próbáltam meg kiszabadítani a lehelet vékony anyagot, ami egyébként a hálóruhám volt. Apró pír kúszott arcomra, hiszen még tisztességesen felöltözni is megfeledkeztem mielőtt kiléptem szállásomról. Ha most Bolda látna, biztosan fuldokolna az idegtől és már hallgathatnám is az erkölcsről és a hajadonok tisztaságának megőrzéséről szóló sirámait! Háló ruhám néhány apró szakadással megúszta a csipkebokorral való találkozást. Ám a férfi eltűnt a szemeim elől. Bármerre fordultam mégsem láttam Lokit. Ekkor döbbentem csak rá hogy fogalmam sincs hogy hol vagyok, mind végig a férfit követtem és egy idő után már nem is figyeltem hogy merre megyünk. Mikor már kezdtem kétségbe esni megláttam Lokit a fák között megbúvó tisztáson. Félre söpörtem egy gallyat, át léptem egy újabb gyökér felett majd behúzódtam egy fa törzse mögé. Még nem akartam felfedni magam, sőt egyáltalán nem voltam biztos abban hogy ésszerű dolog lenne, volt egy olyan érzésem hogy a férfi nem örülne annak hogy idáig követtem. Megzörrent mögöttem egy bokor, valószínűleg egy állatot riasztottam fel búvóhelyéről. Egy pillanatra a bozótos felé fordítottam a fejemet majd tekintetem ismét a tisztás felé emeltem. De a férfi már nem volt ott, össze vontam szemöldököm s íriszeimmel végig pásztáztam a keskeny tisztást. „Nem lehet! Ilyen gyorsan nem tűnhetett el!" Morgolódtam magamban, majd elhatároztam hogy elindulok megkeresni a kijáratot. Meguntam az erdei „bújócskát" és kezdtem fázni is. Bőrömet már kellőképpen átjárta a hűvös szél amiéret még nem is oly régen hálát adtam. Megfordultam tengelyem körül, ám ekkor majdhogynem beleütköztem az eddig követett hercegbe. Ilyettemben hátra léptem, ő pedig tett felém egy lépést, arcán nem láttam meglepettséget, sem haragot sem semmit. Háta mögött egyik csuklójára ráfogva, tett még egy magabiztos lépést felém. Bár nem láttam nála fegyvert, mégis megrémített. Majd még egy lépés.