Északi Rege

7.

A Hun harcosok megfeszített idegekkel méregették a három idegent. Szemeikben parázs izzott melyből lángot szított a fenyegető hang, hisz nem volt még oly rég hogy társaikat elvesztették. A harcosok védelmezően körbe vették az asszony népet. Nyilaikat pedig a három északira szegezték. A harcosok élére Zengő lovagolt, leeresztette íját hogy szólni tudjon a három férfival. Csak néhány lépésnyire távolodott el társaitól kik mit sem értettek az északi népek szavaiból.

-Távozzatok utunkból! Ügyünk a folyamon túlra vezet! - Zengő szavai magabiztosak voltak, ám törve beszélte az idegen nyelvet. A két termetes férfi kardjuk arany markolatára fogott.

-Mi dolgod neked és felfegyverzett társaidnak arra?! - biccentett egyikük a harcosok felé. A két északi vonásai meg sem rezzent a fenyegetettségre, gőgös, magabiztos mosoly ült ki arcukra. Zengő összevonta szemöldökét.

-Ügyünk nem tartozik rátok! - húzta ki magát lova nyergében a vezér. A két robosztus Norman cinkos mosollyal pillantottak egymásra, mintha csak szórakoztatná őket a szóváltás.

-Tudd meg idegen! Ez itt már Odin király földje! És mi innen tovább semmiféle népet nem engedünk! - Zengő hátra pillantott társaira, kik csupán vezérük intésére vártak. Zengőt bosszantotta a két Norman konoksága.

-Minket királyotok lát vendégül! Úgy jobb ha nem álljátok utunk, különben lovaink patái tipornak el bennetek! - A két férfi nem riadt vissza Zengő szavaitól, arcuk komorrá vált, kardjukat előrántva tettek pár fenyegető lépést a Hunok felé.

-Ha máshogy nem megy, kivágom éles nyelved vándor! Hívd vissza kutyáid és kotródjatok innen! - Zengő megelégelte a szóváltást, társai nem másként. A vezér felemelte karját hogy jelt adjon harcosainak. A két északi pedig magabiztosan emelte csatára kardját. Ekkor az eddig némaságba burkolózott, árnyként megbúvó férfi kilépett társai mögül kezeivel nyugalomra intve őket. Rideg, gyanakvó tekintetét a lovasokon tartotta. Nem engedhette tovább tárgyalni két forrófejű társát, még a végén ölre mennek az idegenekkel kik látható többségben voltak. A fekete prémbe öltözött férfi megfontoltabb volt, le intette társait majd szúrós pillantást vetve rájuk, két tenyerét az égnek emelte, jelezve a lovasoknak hogy kész békében szólni velük. Tett néhány óvatos lépést Zengő felé, talpa alatt halkan ropogott a hó, látszólag fegyvertelen, ám nem minden szándékot s annak rejtett eszközeit látja a szem, legyen az akármennyire éles.

-Ti nem erről a vidékről származtok. - kezdte nyájasan, hangja mézes mázos volt, úgy kúszott az emberek fülébe akár az avarban rejtező kígyó. -Messzi tájról érkeztetek hozzánk. A határon túlról, a Hunok földjéről, Etele király küldöttjei vagytok nemigaz? - Zengő szorosabbra fogta lova kantárját, hátasa mocorogni kezdett, tett néhány lépést hátra. Az ifjú vezér össze vont szemöldökkel, zavartan pillantott az előtte állóra.

-KI vagy te?- engedte le óvatosan karját a vezér, viszont a harcosok továbbra sem engedték le íjaikat, szemüket a három útonállón tartva.

-Odin király küldött fogadtatásotokra. - biccentett fejével a férfi, vékony ajkain furcsa sejtelmes mosoly jelent meg. Inát és szolgálóit harcosok vették körbe, koszorújukból kísérte figyelemmel az eseményeket. A Norman vállán pihenő fekete prémszegélyű köpenyének szőrszálaiba s hátrasimított fekete hajába hópihék ragadtak, smaragd szemei felvillantak ahogyan tekintete ide oda cikázott a lovasok között. Inát leginkább egy kíváncsi hollóra amlékeztette az idegen. A lány megösztökélte lovát, Zorán lassú léptekkel indult meg, kíváncsi volt a férfira ki fegyvertelenül lépett „seregük" elébe. Bolda tán figyelmetlenségből, későn kapott úrnője után, Ina elől kitértek a harcosok, utat adva úrnőjüknek.