Északi Rege

15.

Nesztelenül léptem ki a vaskos kőfal hasadékán, s óvatos mozdulattal simultam a sötét kövekhez. Loki tekintetével még egyszer körbe pásztázta a szunnyadó várost mögöttünk. Megbizonyosodva arról hogy senki sem követ minket, majd ő is átlépett a fal hasadékán melyet az ódon kövek repedései között szárba szökkent növénytakaró rejtett el az óvatlan szemek elől, a falon kívül pedig egy hatalmas szürke szikla takarásába értem melytől a keskeny hasadék sem látszódhatott. Így ki nem kereste az nem is találta, ki kutatta az is csak nehezen lelhetett rá ezen rejtekútra. Mely csupán egy volt azok közül melyeket a herceg ismert. S hogy miért volt szükség lopakodva rejtek úton át távoznunk akár a tolvajok? Éjnek évadján tilosban jártam. Hiszen hívatlanul megfelelő kíséret nélkül jártam a király városában és ez már önmagában is elegendő okot adna a nyugtalanságra. Főként azért mert azt ki mérgezett borral tört életemre, azóta sem lelték meg s akár most is itt rejtőzhet a város falain belül. Arról nem is szólva hogy Bolda de legfőképpen Zengő milyen haragban törne ki ha tudomást szerezne „szökésemről". Akaratlanul is mosolyognom kellet ezen gondolaton. Így hát a legjobb megoldásnak az tűnt ha ittlétem titokban marad mindenki előtt, ezzel elkerülve a későbbi konfliktusokat. Ám mikorra hajónkkal partot értünk a város utcáin már egyre többen jártak. Az ivókból hazatérők s harcosok az éjjeli őrszemek kik a keskeny utcákat rótták akár a bolyongó kísértetek. Nem ülhettünk lóra hiszen ha a főkapun távozom az őrszemek azonnal hírét viszik látogatásomat a királynak. Így a herceg megragadta kezemet s a legközelebbi rejtekajtóhoz vezetett. Melyről keveseknek van csak tudomása. A hideg falhoz vetve hátam pásztáztam a sötét tájat, szemeim mintha meg vakultak volna a csillagokon kívül melyek megvilágították az eget, nem sokat láttam. De hallottam a víz morajlását mely valahonnan a hátam mögött a távolban dübörgött. Előrre léptem volna a sziklás talajon ám Loki megragadta csuklóm s visszarántott. A megilletődöttségtől magasba szöktek szemöldökeim, ám tekintetem melyet reá emeltem haragtól csillogott.

-Megőrültél?- szűrtem fogaim között, elfojtva hangom. Bár nem igazán hiszem hogy itt lehetne bárki, ki meghallaná.

- Alattunk sziklás meredély húzódik. Ha nem ismered lefelé vakon az utat, össze zúzod magad a sziklákon! - Pimasz mosoly kúszott ajkaira ahogyan arcomra kiült a döbbenet. Tekintetem pedig a sötétségbe meredt, a meredély alját kutatva. Eközben a herceg ujjainkat összefonva indult el a sziklás lejtőn lefelé. Váratlanul ért a mozdulat s egy pillanatig önkéntelenül is megtorpantam egyetlen lépés után. Loki szintén megállt s kérdőn pillantott vissza rám.

- Nem érzem magam elég józannak ehhez az úthoz... - rebegtem reszkető hangon, halovány mosolyt erőltetve ajkaimra.

- Történjen bármi, csak el ne engedd a kezem! Most bíznod kell bennem! - mosolygott vissza rám, majd maga után húzott. Lassan haladtunk, én pedig minden lépésemmel próbáltam utánozni az ő lépteit. Volt egy pillanat mikor csizmám talpa alatt megcsúszott néhány kavics és csak nagy nehezen sikerült vissza nyernem egyensúlyomat. Már majdnem az alján voltunk mikor ez történt, a herceg bár megvetette lábát az egyik sziklán karomat erősen tartva, mégis kis híján őt is magammal rántottam. Mikor pedig újra biztosan álltunk a lábunkon, pillanatnyi riadalomtól zihálva megkönnyebbült arccal néztünk egymásra, s nevettünk. Harsányan, felszabadultan, úgy ahogyan már nagyon régen nem. Eztán már nem telt bele sok idő s már az erdőség fái között haladtunk. Itt már nem kellett tartanunk a lebukástól. Loki nyugodt tempót diktált, nem sietett, otthonosan mozgott a fák között. Én viszont egyre szaporáztam lépteim, csípős volt az éjszaka. Karjaimat magam körül összefonva lépkedtem mellette, régen elmúlt már a bor hatása mely eddig felmelegített. Öltözékem pedig túl lenge volt az itteni hideg éjszakákhoz, fejemet pedig ólmos fáradtság húzta már előrre. Loki az út közben egy régi történetet mesélt, nekem mely egy időre feledtetni tudta fáradtságom.