ʜᴏᴜsᴇ ᴏғ ᴄᴀʀᴅs

💌Felfordul minden💌

Jimin

-Jimin! Megállnál egy pillanatra? Hahó!- Taehyung utánam kiabált miközben én villámgyorsasággal száguldottam le a lépcsőn.

-A liftet is feltalálták már! Mi történt Jimin!? Megpusztulok mindjárt! Faszomnak kell ennyit menni. Hallod!? Állj már meg!-Taehyung kiabálása egyre-egyre halkabbá vált, míg teljesen el nem csendesült.

Míg ő a kiabálással volt elfoglalva, aminek a következménye fogadni mernék az volt, hogy felvert minden itt lakót,

addig én a könnyeimet nyeldestem, és erőszakosan letöröltem egy-egy kósza könnycseppet, mi egyertelműen csak Jungkook miatt folyt le.

A mondat darabkái égtek a lelkemben, olyan rosszul éreztem magamat miatta, hogy azt hittem megpusztulok.

Visszafordulhattam volna. De megsemmisültem, és csupán elég volt csuklóimra nézve ahhoz, hogy tudjam, valami rohadtul nincs rendben köztünk, hogy idáig elfajuljanak a dolgok.

Nem engedek neki, egyáltalán nincs igaza.

És ha ehhez szüneteltetnünk kell ezt az egészet, akkor így kell lennie.

Persze valahol fáj, sőt kinzóan fojtogat a gondolat, hogy ő és én..

Jungkook mindig ott volt velem. Minden fontos pillanatban az életemben.

Mindig mellettem állt, mindig megvédett.

Olyan sok csúnya szót vágtunk egymáshoz!

Talán csak túlreagáltam.

Talán nem. Fogalmam sincs.

De ahogyan visszanéztem az épületre, valahogy mégis jobbnak tartottam elmenni.

Taehyung teljesen lemaradt, de nem volt kedvem most beszélgetni vele, vagy akárkivel.

Olyan szép romantikus vacsorát csinált nekem...

Hogy fordulhatott fel ennyire minden, ilyen pici idő alatt?!

A metró felé tartottam, inkább menekültem.

Valahogy kikell vernem most őt a fejemből.

Talán egy kis idő elég lesz ahhoz, hogy minden megoldódjon.

És ha nem fog, akkor talán... mindennek így kellet történnie...

*timeskip*

-Megjöttem!-miután levettem a cipőmet és a kabátomat, majd a helyére tettem a kulcsaimat, a nappaliba léptem ahol egy aggódó anya és apa várt.

-Jaj kicsim annyira jó, hogy épségben hazaértél! Aggódtunk ám! Főleg, hogy az a gyilkos még mindig.. -szoros ölelésébe vont anya, így nem fejezte be a mondatát.

A levegőben lógott közöttünk, mégis mindenki tudott a történésekről. Éppen csak érintettük a témát.

Sosem volt ehhez hasonló brutalitás a családunkba, vagy a környezetünkben, így nem tudtuk hogyan kezeljük.