Back home /Loki ff. /[BEFEJEZETT]

62.

A hónapok lassacskán elteltek. A híreket folyamatosan kaptuk a szövetségeseinktől, hogy hogyan is áll a küzdelem.

Vagyis, az túlzás, hogy kaptuk. A haditanács kapta, engem pedig minden egyes döntésükből kizártak. Amit teljesen jogosnak éreznék, hiszen egy senki vagyok, de mikor a szeretteimről van szó igazán beavathatnának. Loki egyszer küldött nekem egy levelet, amelyben értesített arról, hogy minden a legnagyobb rendben van velük, és ne aggódjak, Kylus vele van és él, ő is elvan, valamint egészen hasznosnak bizonyulnak Thor midgardi barátai. Sajnos én nem válaszolhattam neki, ugyanis amint elolvastam a levelet az hamuvá égett. De megnyugtató a tudat, hogy remekül vannak.

Vészesen közeledtem a terhesség vége felé, és már akkoránam éreztem magam mint valami bálna. Elég kellemetlen volt így aludni, meg úgy egyáltalán megmozdulni is. Az orvosok elárulták, hogy két kislányunk lesz, és egy kisfiunk. Elképesztő, még mindig alig tudom elhinni. Viszont félek is, nem is kicsit, hiszen ez nem gyerekjáték, veszélyes egy ilyen terhesség. Viszont bízok az orvosoban, tudják mit csinálnak, így nekem nincsen mitől tartanom. Azt szerettem volna, hogy Loki itt legyen mikor világra jönnek a gyermekei, de tudtam, ez nem fog nekünk megadatni, bármennyire is vágyom rá. Viszont a levele tartotta bennem a reményt.

A következő hét szintén a semmittevéssel ment el. Crassus kezdett kicsit felvidulni. Mivel Lokinak nem volt ideje legutóbb beszélni vele, írt egy levelet a kisfiúnak, ami szintén eltűnt így nem olvashattam el. De Crassus alaposan beszámolót róla. Mosolygott, ami egy igencsak jó jelnek számított.

Rosszul voltam egész nap, határozottan rosszul, nem tudtam mi lehet a probléma. Eddig nem mutatkozott semmi ehhez hasonló. Szédültem, miközben próbáltam elszenvedni magam a folyosó végén lévő kórterembe. A doktornő ijedt arccal tekintett rám, miközben kitártam az ajtót. Éppen hogy csak bele tudtam kapaszkodni a karjába. Ő nagy nehezen eltámogatott az ágyik, mire aztán felsegített.

-Mi történik velem? - kérdeztem kétségbeesetten mikor már csak foltokat láttam.

-Nem tudom pontosan. De feltételezhetően a gyermei gyengítik le ennyire, nagyon kikívánko... - magyarázta a doktornő.

-Mi a baj? Miért hagyta abba? - kérdeztem kissé ingerülten.

-Van egy másik probléma is. Maga beteg. - felelte idegesen. - De ne aggódjon, minden rendben lesz.

-Tessék?

Hirtelen pörgött le az egész életem a szemem előtt. Nem lehetek beteg, most nem. Ez nem hathat ki a gyermekeimre. Nem akarom, hogy úgy járjanak mint én. Mi lesz akkor, ha én meghalok és Loki sem jön vissza?

-Nem tudom pontosan mi is van magával jelenleg. Én... Még sosem találkoztam ilyennel. - felelte bizonytalanul.

Pontosan ezt mondták az édesanyámnak is, de az midgardon volt. Itt sokkal fejlettebb az orvostudomány, kell hogy legyen rá megoldás. Én pedig nem eshetek pont most kétségbe.

-Értem. Mit kell tennem, hogy ez javuljon? - kérdeztem bizonytalanul.

-Adok néhány gyógyszert, de egyenlőre a gyermeki miatt nem adhatok erősebb szereket. Miután megszülettek, bátrabban kipróbálhat más módszereket.

Egész délelőtt ezen gondolkodtam. Kilenc hónappal ezelőtt megadott dátumból már csak öt nap van hátra. Szóval, bármikor megszülethetnek. Addig majd valahogyan túlélem a napokat. A nevükről még mindig nem döntöttem, de egyenlőre nem is szeretnék. Ezt Lokival közösen kellett volna megbeszéltünk, de ő most nagyon távol van, és van egy olyan érzésem, hogy a közeljövőben ez így is marad.

Reméltem, hogy minden rendben megy. Kylust is féltettem, hiszen azért már nem annyira fiatal ő sem. De jó harcos, tud vigyázni magára.

Két nappal később következett be az amitől tartottam. Az orvosok feszülten rontottak be a szobámba, én pedig szédülten feküdtem az ágyon. Hallottam a hangokat, de nem láttam semmit.

-Reena, figyeljen rendben... Elaltatjuk, a gyerekek császármetszéssel jönnek a világra... utánna pedig megpróbáljuk önt... helyrehozni.

Idegesen hadart az orvos. Csak mondatfoszlányokat hallottam. Erőtlenül bólogattam, miközben az orvos tovább magyarázott valamit. Fogalmam sem volt miről van szó, vagy hogy mi fog történni.

Pillanatokkal később elnyelt a sötétség. De ez nem tartott sokáig. Egy gyönyörű helyen voltam, egy aprócska vízesés mellett. Egy hosszú, göndör hajú nő ült nekem háttal a padon. Borzasztó ismerős volt, de nem tudtam honnan. Mikor a vízhez léptem és végignéztem magamon, egyáltalán nem látszottak rajtam a terhesség jelei, ami a jelenlegi helyzetben lehetetlennek bizonyult. Ez valami féle álom? Nem, hisz teljesen tudatomnál vagyok. Mikor a padon ülő alak felé fordultam, hirtelen lepték el a szemem a könnyek.

-Anya? Ez... álom..? Vagy... Meghaltam?

Nem tudtam elhinni. Ő csak ott ült, és szomorúan mosolygott rám.

-Nem, életem. Élsz, de nem szabadna itt lenned.

Elmondhatatlan érzés volt sok-sok évvel később újra hallani a hangját. Szoros ölelésbe zárt én pedig elbújtam a karjai között.

-Sajnálom anya, hogy nem hittem neked, hogy úgy tettem mintha hinnék, neked végig igazad volt, és...

-Nem számít Reena. Már tudod, mi igaz, és mi nem. A szemeimmel végigkísértelek az évek alatt, láttam miken mentél keresztül, és... Büszke vagyok rád. Az határozottan tetszett mikor felrobbantottad Axel kedvenc kocsiját. - nevetett. - De most nem ez a lényeg, hanem, hogy már van családod. Van akikért élj Reena. Most kűzdened kell, nem adhatod fel, hiszen az élet és halál küszöbén állsz. - suttogta az édesanyám, miközben a hátamat simogatta.

-Mi lesz velem, ha nem tudom őket felnevelni? - kérdeztem bizonytalanul.

-Fel fogod kincsem. Mert nem vagy beteg, pusztán a gyermekeid már most sokkal nagyobb hatalommal bírnak mint te, hisz félig olyanok mint az apukájuk, ezt pedig a te szervezeted nehezen kezeli. - magyarázta az édesanyám.

Rettentő megkönnyebbülés volt. Szörnyen féltem attól, hogy nem láthatom majd őket felnőni. De ezek szerint, pusztán annyi a probléma, hogy félig jégóriások. Valójában, ez egyáltalán nem gond, sőt én kifejezetten örülök neki, csak már most nagyon erősek.

-Vissza kell menned Reena. Már várnak rád... Otthon. - suttogta könnyes szemmel.

Tisztában voltam vele, hogy mennem kell, ha még élni akarok, viszont kevés volt ez az idő, többre vágytam.

-Nagyon szeretlek Anya... - mogyogtam, miközben minden szertefoszlott körülöttem.

Mikor magamhoz tértem, az volt az első érzésem, hogy szörnyen zsibbad a jobb kezem. Nagy nehezen arra mozdítottam a hatalmas párnán a fejem, de alig hittem a szememnek. A herceg, a kezemet szorítva, a falnak támaszkodva aludt egy apró sámlin.

-Loki. - szólította meg halkan.

Ő pislogott párat, majd álmos szemmel tekintett rám. Óvatosan végigsimított az arcomon, majd leült az ágy szélére.

-Nemsokára behozzák őket. - suttogta, miközben csókot lehelt az ajkaimra.

Alig hittem el a szavait. Ők megszülettek, jól vannak, és egyenlőre én is. Talán anyának igaza volt, talán nem is vagyok beteg, csak az orvosom még nem találkozott hasonló esettel.

-Egészségesek ugye? Jól vannak? - kérdeztem bizonytalanul a herceget, ő pedig csak bólogatott, miközben a hajamat simogatta.

-És mi lett a nevük? - kérdeztem hirtelen.

Loki csak sunyin vigyorgott, én pedig kezdtem egyre jobban kétségbe esni.