Back home /Loki ff. /[BEFEJEZETT]

15.

A munkával rengeteget bajlódtam. Hiány van a gyógyítókból, de engem mégsem akartak felvenni, gyanítom a származásom miatt. Azt mondták a midgardiak tudománya semmi hozzájuk képest, és még a legbutább asgardi is többet ér nálam. Hozzátették azt is, hogy nem tudom kezelni az itteni eszközököket, és nem ismerem a gyógyszertípusokat sem. Megígértem, hogy megtanulok mindent, ha adnak nekem egy lehetőséget, de nem tették. Pedig én annyire biztos voltam a sikeremben. Ahhoz képest páros lábbal rúgták ki az épületből, és utánnam kiáltották, hogy menjek vissza oda ahonnan jöttem.

Loki azt mondta megvár az intézmény előtt, de sehol sem láttam. Gondoltam, biztosan akadt valami dolga, de ha azzal végzett, akkor vissza fog jönni. Ebben bíztam körülbelül két órán keresztül, de mintha csak a Föld nyelte volna el a herceget, nem volt sehol sem.

Nyilvánvaló volt, hogy átvert. Még az is megfordult a fejemben, hogy bosszúból megfenyegette a dolgozókat, hogy ne vegyenek föl. Bár abból nem sok haszna lenne, hiszen akkor még több ideig kellene elviselnie engem a palotában.

Néhány óráig még nézelődtem. Rengeteg ismeretlen dolgot láttam. Volt egy pult, ahol teljesen hétköznapi használati tárgyakat árultak. Volt ott szita, merőkanál, tányér, de olyanok is amikről ötletem sem volt mik lehettek.

Így a piacon sétálva viszont már nem csak a gazdagság látszott. Voltak szegények, hontalanok is jócskán. Az emberek egyszínű, egyszerű ruhákban jártak, így én a díszes öltözékemmel igen csak felhívtam magamra a figyelmet. Talán Asgard még sem olyan ragyogó mindenütt, mint a palotában. Ott minden arany volt, szembántóan arany, ezek az emberek pedig éheztek.

Estére vissza is értem a kastélyba. Az őrök meglepően könnyen utat engedtek nekem. Sötét volt már, és alig mászkál valaki a folyosón. Egy két szobálány ment csak el mellettem. Mikor viszont lendületesen bekanyarodtam arra a részlegre, ahol kijelölték a szobákat, bele ütköztem valakibe. A lendületből hátra estem, és a halovány világítás miatt nem ismertem fel ki áll előttem. Pillanatokkal később azonban realizálódott bennem, hogy Axel áll előttem, én pedig a földön ülök, mint valami szerencsétlen. A gyomrom összeszűkült, remegni kezdtem. Nem volt itt senki, aki segíthetett volna rajtam.

-Drága, Reena. Milyen érzés újra itthon ? - kérdezte tőlem gúnyosan.

Barna szemei sárgásan villognak, és az arcán gúnyos mosoly terült el. Tudtam, hogy egy pillanatra sem láthatja meg rajtam, hogy félek. Bátornak kell tűnnöm, még akkor is, ha ez most iszonyatosan nehéz. Ő lehajolt felém, de én nem mozdultam. Érdes ujjait ráfonta a karomra, és erősen felrántott.

-Addig fantasztikus volt, amíg meg nem láttam az undorító képedet. - köptem az arcába a szavakat.

Ő erre csak fél nevetett, és még erősebben szorította, a már így is sajgó karodat.

-Te nem beszélhetsz vele akárhogy. Nekem köszöneted a szánalmas kis életedet. Egy szavamba került volna, és Odin kivégeztet.

-Hazudsz. - feleltem-Tudom, hogy hazdusz. Azt is, hogy te tetted ezt a családommal! Te juttatta az apámat a börtönbe. Nem tudom még, hogy hogyan, de ki fogom deríteni, és akkor mejd te fogsz könyörögni az életedért! - kiabáltam.

Ekkor ő nagyot lendített a kezén, és egy óriási pofont kevert le nekem. Sajgott az arcom, de mégis felemeltem a fejem. Nem engedtem, hogy az az ártatlan könnycsepp kibuggyanjon a szemem sarkából.

-Nem hiszem. Az apádat ki fogják végezni, hamarosan. - itt gúnyosan elmosolyodott- És te az első sorból fogod végignézni Jut eszembe... Emlékszel még az anyádra?

-Ne merd a szádra venni. Soha nem érdemelted meg őt, és ő nem szerzett téged, csak rettegésben tartottad. - a szavaim tele voltak gyülölettel.

-Pontosan olyan volt mint te most. Sajnos olyan dolgokba ütötte az orrát, ami rám nézve kockázatos, így őt is el kellett távolítan, ahogyan most téged...

Lefagytam a döbbenettől. Ő tette. Ő ölte meg, nem a betegség, az pusztán egy álca volt, de az anyám nem merte elmondani.

Megint még akart ütni, láttam ahogyan lendül a keze. Lehunytam a szemem és vártam, hogy az ütés célba találjon. Hosszú évek óta, most sírtam először, de már nem számított. Abban a pillanatban mindent teljesen feladtam. De a kéz nem talált el. Mikor kinyitottam a szemem, Loki herceg állt előttem, és fakasszemet nézett Axellal, miközben elkapta a karját.

-Hogy mer kezet emelni egy hölgyre? - hérdezte a herceg lassan, és halálosan higgadtan.

Én még levegőt is alig mertem venni, csak próbáltam elbújni Loki mögött.

-Árulónak nevezett, az anyja gyikosának. Ennek a hazug senkinek a tömlöcben van a helye, hercegem. - magyarázkodott Axel.

Tartott Lokitól. Tudta, hogy hatalma van fölötte.

-Takarodjon olyan messzire a közelünkből, amennyire csak tud. És ha még egyszer meglátom, hogy csak egy ujjal is hozzáér Reenához, mind a két kezétől elbúcsúzhat. - felelte a herceg haraggal a hangjában.

Ezt viszont már Axel sem tűrte némán.

-Fenyeget engem? Tudja, hogy bármikor visszajuttathatom a cellájába. Akkor nem lesz senki, aki megvédje a kis barátnőjét. -kiáltott vissza Axel.

-Hogy juttat vissza, ha meghal? - érdeklődött Loki.

Kezdett egyre jobban elfajulni az egész. Rettegtem tőle, hogy itt helyben egymásnak esnek.

-Ha megöl, akkor még nagyobb szörnyetegnek fogját tartani, mint eddig. - felelte utoljára a tanácsos, majd elsietett.

Én megsemmisülve álltam a folyosón. Borzasztó bűntudatom volt. Nem mertem a herceg szemébe nézni. Tudtam, hogy erről most én tehetek. Csak álltem egy helyben és a padlót szugeráltam. Ő viszont közelebb lépett hozzám.

-Sajnálom, borzasztóan sajnálom. - mondtam hirtelen, és felnéztem rá.

Ő nem válaszolt, csak elindult a szobám felé. Én némán követtem őt, és figyeltem, ahogyan helyet foglal az egyik széken. Én az ágyon ültem, és csak némán figyeltük egymást. Mind a ketten mondani szerettünk volna valamit, de én nem tudtam, hogyan kezdtehtnék bele, és ezzel valószínűleg ő is így volt, de mégis ő törte meg először a csendet.

-Bocsáss meg... Kérlek...