Secretly Fall In Love (Befejezett!)

2. rész - Mindennapjaim...

Az intézet felé sétáltam, miután elköszöntem Tae Yang-tól. Bekapcsoltam a zenét és szökdécselve szedtem a lábaim, miközben dúdolgattam. Egy Blackpink szám szólt a fülemben, amitől táncra akartam perdülni. A hely, ahol önkéntes vagyok, egy rehabilitációs központ, ahol beteg fiatalok és idősek laknak egyaránt. Mindig azt gondoltam, hogy a világra ráfér egy kis jóság és szerettem volna tenni valamit ennek érdekében. A kevés munkaerő miatt, úgy döntöttem, hogy délutánonként eljövök, kicserélem az ágyneműket, vagy épp kiosztom a gyógyszereket, de volt, hogy egyszerűen, csak szórakoztattam az elkeseredett embereket, akikben a remény lángját mindenképpen szerettem volna ébren tartani.  A fehér, háromszintes épület nem volt nagy, de nem is mondhattam volna szűknek. Az emeleti szobák felé vettem rögtön az irányt, ahol kettesével szedtem a lépcsőfokokat, hogy minél hamarabb felérjek.
- Halmoni! – léptem be a szobába, majd rögtön a nyakába is borultam az idős, kerekes székes asszonynak. Fehér haja, röviden kunkorodott a tarkójára, kezein és arcán már meglátszott az idő hagyta mély és fáradt ráncok. Az erek a testében meszesedésnek indultak, így minden nap meghallgattam a történetét, de nem bántam, mert mindig ugyanolyan élvezetesen figyeltem, ahogy meséli fiatalkori csínytevéseit, majd nehéz asszonyi sorsát, s hogy mennyire szerette a néhai férjét, de sose lehetett gyermeke. Az elsők között volt, akit meglátogattam, s miután meghallgattam, kénytelen voltam elválni tőle, ami mindig nehéz volt. Rohantam le a lépcsőn, hogy láthassam a kedvenc barátomat az intézetben, aki rendszerint az udvaron élvezi a napsütés jótékony hatásait.
- Ji Soo-si! – kiabáltam a fiúnak, akinek óriási mosoly jelent meg az arcán, ahogy meghallotta a hangomat.
 Ji Soo, még csak tizenöt éves és egy balesetben elvesztette a szeme világát, de mindig vidám és reménnyel teli fiú maradt.  Abban reménykedtem, hogy egy nap majd megmutathatok neki mindent, ami szép ebben a világban, hogy együtt nézzük a lenyugvó napot és a fehér bot nélkül sétálhatok vele végig a nyíló cseresznye virágok alatt. Nagyon jól viselte a helyzetét, de tudtam, hogy mindig egy csodára vár.
Kezeit ölelésre tárta, félmosolyra húztam a számat és félrebillentettem a fejem. Egy pillanatig csak néztem egyre szélesebb karjait, majd odaszaladva elé megöleltem.
- Noona, úgy örülök, hogy ma is itt vagy. – simogatta meg a hátamat. Ott guggoltam előtte és néztem csillogó szemeit. Tudtam, hogy a legjobb módja, hogy megismerje valaki vonásait, az, ha megvizsgálja az arcát, ezért sokszor vettem a két tenyerem közé, vékony arcát, hogy ne érezze kényelmetlenül magát, ha elfelejtené vonásaimat. Talán úgy kezeltem, mint egy kis gyereket, de tudtam, hogy észre sem veszem és kész férfi lesz belőle.  – Van egy látogatóm, de mindjárt visszajön.
- Tényleg? – simítottam a füle mögé a haját lágyan.
- Nana? – felnéztem, majd fel is ugrottam, ahogy megláttam felettem Tae Yang-ot egy pohár üdítővel a kezében. Nem értettem, hogy mit keres itt, hisz még sose találkoztam vele itt, ha csak el nem kerültük egymást.
- Ismeritek egymást? – kérdezte Ji Soo, majd lenéztem rá és bólintottam. Néha elfelejtettem, hogy nem látja, így zavartan vakartam a fülem mögött:
- Igen, egy iskolába járunk. – válaszoltam visszaguggolva elé. – Ő a látogatód? – fogtam meg a kezét.
- Már elég régen jártam itt, sajnálom. – ült le Ji Soo mellé.
- Akkor Ő az a barát, akit mindig vártál? – simítottam meg az arcát mosolyogva, de csak megtapogatta az arcomat és elmosolyodtam.
- Gyönyörű a mosolyod Noona. – kissé belepirulva a bókba lepődtem meg:
- Oh! Honnan tudod?
- Látom… - válaszolta halkan, s a szívemen lévő súly, ettől a szótól még nehezebb lett.
- Valóban gyönyörű a mosolya. – válaszolta Tae Yang átkarolva barátja vállait. Az arcom még pirosabb lett. Nem is tudtam leplezni, zavart hebegésem miatt. Aljas módon kinevetett, míg én fejben szidtam magam a reakciómért. – Ji Soo, csak nem udvarolsz? – cukkolta.
- Ha idősebb lennék, és egészséges feleségül venném.
- Miért csak akkor? Én így is lennék a feleséged. – csíptem meg az arcát, s láttam, ahogy sápadtsága feledésbe merül, és piros folt jelenik meg aranyos arcán.
- Noona… Zavarba hozol. – nevetésem betöltötte a kertet, ahogy próbálta hűteni forróságát.
- Aranyos vagy Ji Soo-si, de sajnos nekem mennem kell lassan, mert ma dolgozom. Tudod, hogy nem ígérhetem meg, hogy holnap jövök, de mindenképp meglátogatlak, ha tudlak. Visszakísérjelek a szobádba, vagy még élvezed a napot?
- Maradok még. –meredt maga elé.
- Rendben, akkor én megyek is.  Legyetek jók. Sziasztok. – álltam fel, majd a kissé meghajoló Tae Yang-ra néztem, akinek az arcáról egy pillanatra sem tűnt el a mosoly.
 Az intézet lakói sürögtek-forogtak az épületben, s ahogy kifelé mentem, mindenkinek vidáman integettem. A virágok gyönyörűek voltak, az út szélén a kapuig vezettek, néhány pad mögött meghúzódva.
- Mr. Kang, szedi rendesen a gyógyszereit? – kiabáltam oda az idős embernek, aki mosolyogva bólintott és integetett a kis padról. – Majd valamikor meglátogatom, és akkor sakkozunk egyet, de sajnos most mennem kell dolgozni. – intettem felé, s rohantam is tovább. Az öregedő férfi görbe botjára támaszkodva kacagott, ahogy elfutottam mellette. A zsebemben megrezzent a telefonom. Unnie-tól jött egy üzenet: