Secretly Fall In Love (Befejezett!)

17. rész - Búcsú...

Ahogy felálltuk a színpadra, majdnem az egész iskolát láthattuk a nézőtéren, ami izgalommal töltött el, de hátramosolyogtam a társaimra és elindult a zene. Mintha egy másik világban lettem volna, ami csak egy pillanatig tartott. Az utolsó taktusnál, mindenki kifulladva nézett a vadul ugráló és visítozó nézőtérre. A szívem vad táncot járt az örömtől, de ahogy hátranéztem, tudtam, hogy az elvarratlan szálak, semmi jóhoz nem fognak vezetni. Az arcom megfagyott, ahogy néztem mosolygós arcát, s ahogy összeakadt tekintetünk, a vidámsága tovaszállt. Nem tudtam, hogy mit tehettem volna, hogy pontot tegyek minden végére.
Egész este gondolkodtam, nem tudtam bulizni és kiélvezni a sikereinket.
- Hej! – ugrott kissé a hátamra Kang, ahogy épp Tae Yang-ot bámultam, aki a színpad lépcsőjén kortyolgatott egy doboz sört és a tekintete az eget pásztázta.
- Ahh... - húztam félmosolyra a számat.
- Mehetünk beköltözni? Nem azt mondtad, hogy csak el kell hozni a bőröndödet?
- Hamarosan indulhatunk, de nekem még beszélnem kell Tae Yang-al. Várjatok meg a bejáratnál.
Kang és Nam Jong elindultak és én sóhajtva szedtem össze minden bátorságom és leültem Tae Yang mellé. Először csak felnéztem az égre, mert nem találtam a szavakat, aztán kissé meglöktem és végre rám nézett.
- Köszönöm, hogy nem hagytad cserben a többieket. Azt hittem, hogy a miatt nem fogsz eljönni, amit tettem. Sajnálom Tae Yang.
- Mit tettél? Úgy mondod, mintha én ott sem lettem volna. – nézett újra az égre.
- Az én hibám...
- Hát persze... hiba... a te hibád... - suttogta.
- Emberek vagyunk, hibázhatunk. Nem akartalak megbántani, de a nővéremet mégúgy sem. Bármit is tett, nekem csak Ő van és szeretem. Tudom, hogy meg fogom bánni, de az életben áldozatokat kell hozni, főleg, ha szeretünk valakit. – kis szünet után, mivel nem szólt semmit folytattam: – Ma elköltözöm Hee Young-tól. – hirtelen kapta fel a fejét, s a szemei óriásira nyíltak. Ha le akarta volna tagadni a reakcióját, akkor se tudta volna, pedig ezek után nagyon is próbálta. Keserű mosollyal kortyolt bele a dobozba és egy jól hallható sóhaj hagyta el a száját.
- Remélem, hogy minden rendben lesz veled Nana. Ezek szerint azt szeretnéd, ha nem találkoznánk többet!? – nem bólintottam rá, de végül is, kimondta, amire gondoltam. Mindkettőnknek így lesz a legjobb. Életem legfájdalmasabb pillanata volt az a bólintás, főleg, hogy mosolyognom kellett, ahelyett, hogy teljes összeomlásban kisírjam magamból az egészet.
- Rendben... Ne találkozzunk, de válaszolj, egy kérdésre. – felálltam, mert egy hajszál választott el attól, hogy elsírjam magam.
- Mi lenne az? – néztem előre és a sötétbe bámultam.
- Nem jelentett neked semmit? – a szívem vadul zakatolt, szerettem volna megcsókolni és megölelni, mert bár nem néztem rá, de a hangjából éreztem, hogy megbántottam őt. Tudtam, hogy semmin nem változtat, ha elmondom az érzéseim, így konkrétan nem válaszoltam.
- Ha legközelebb találkoznánk, tény úgy, mintha nem ismernél. Ég veled... - indultam el és utat engedtem halk könnyeimnek. Piszkosul fájt hátat fordítanom, de meg kellett tennem. Mire a kapuhoz értem, valamennyire összeszedtem magam, hogy Kang szemébe tudjak nézni.
- Jól vagy? – fogta meg aggódva a vállam.
- Persze. - mosolyogtam rá, de a könnyeim nyoma még mindig ott volt az arcomon. – Minden rendben. Beszélnem kell a nővéremmel, így egyedül megyek. Menjetek nyugodtan előre.
- Biztos? –bólintottam és elindultam a buszmegálló felé. Végig sírtam az egész utat, egy percre sem tudtam megnyugodni. Nem akartam elköltözni, minden nap látni akartam, de el kellett jönnöm.
Hazaérve nem tudtam mit csináljak. Hee Young még nem volt otthon, így végigjártam a házat, s kihúztam a bőröndjeim a nappaliba. Az egész ház arra emlékeztetett, hogy mekkora barom vagyok, hogy beleszerettem a nővérem barátjába. Bármit is tett Hee Young én nagyobb árulást követtem el ellene, mert nem csak lefeküdtem vele, de bele is szerettem, s talán hamis érzelmeket is keltettem TaeYang-ba, amiket nem szabadott volna.
Leültem a kanapéra és csak bámultam magam elé, teljesen üres tekintettel.
- Nana? – hajolt az arcomba a nővérem, s már nem volt időm letörölni a könnyeimet. Annyira el voltam gondolkodva, hogy észre sem vettem, hogy hazajött.
- Valami baj van? - megráztam a fejem és szipogva elmosolyodtam.
- Nincs semmi baj Unnie, csak el kell mennem egy időre és emiatt szomorú vagyok.
- Miért mész el? – esett kétségbe.
- Nyugodj meg, minden rendben lesz, csak el kell mennem. Köszönök mindent, amit értem tettél, nem leszek hálátlan. Sokszor meg foglak látogatni, de azt hiszem itt az ideje, hogy a saját utamra lépjek.
- Nana... - sírta el magát, míg én indulásra készen felálltam. – Sajnálom... - mondta sírva, s már én sem tudtam a könnyeimet visszatartani. – Tudom, hogy miért mész el és annyira sajnálom Nana...
- Semmi baj Unnie, én is sajnálom. Őszintén sajnálom. Lépjünk túl ezen. – töröltem meg az arcom. – Próbálj meg rendet tartani. Néha meglátogatlak majd. – nem tudtam megölelni búcsúzás képen, valahogy túl sok volt bennem az érzelem. Csak egy mosollyal indultam el és zörögve húztam magam után a két bőröndömet. Elkószáltam egy ideig a környéken, míg Kang fel nem hívott és aggódva kérdezett hollétem felől.
- Itt vagyok a kapu előtt.
- Várj meg, mindjárt segítünk behozni a cuccaid. – hümmögtem egyet és beléptem a kapun. Gyerekkorom régi emlékei kúsztak a gondolataimba, ahogy a kertbe értem. Rengeteg időt töltöttem itt gyerekként és olyan érzés volt, mintha egy kicsit haza tértem volna. Kang szülei sajnos elváltak és újraházasodtak egy pár évvel ezelőtt, így a régi családi ház a barátomra szállt. Örültem neki, hogy ide jövök, hisz semmi nem volt ismeretlen, kivéve a kupleráj, ami fogadott.
- Jézusom! – toppantam be a nappaliba. – Mondjátok azt, hogy tornádó söpört végig a negyeden, míg ideértem és nem ilyen kupiban élitek a mindennapjaitokat...
- Hát... - szabadkozott volna, de csak elmosolyodtam és lerakva a holmimat nekiláttam a mosogatásnak. Egy óra múlva már kész is voltam mindennel, így a szobámba zárkózva kezdtem kipakolni a dolgaimat. Az idő csak telt, de én nem tudtam aludni. A reggelt az ablakomban vártam meg és teljesen kiment a fejemből a meghallgatás.
- Nana! – kiabált be Nam Jong. – Ma van a meghallgatás, kész vagy? Elkísérjelek? – kivágtam az ajtót és idegesen rohantam a fürdőbe.
- Teljesen kiment a fejemből. Öt perc és mehetünk. – a ruhatáramra gondoltam, és azt vettem a fejembe, hogy lecserélem az egészet. Visszadugtam a fejem az ajtón:
- Elkísérsz utána vásárolni is? Igaz lányos dolgok, de nézünk neked is valamit.
- Ennek nagyon randi illata van. - vigyorgott, míg én résnyire hagytam nyitva az ajtót, hogy halljam, amit mond és, hogy Ő is fogja fel, amit én mondok.
- Ne gondold túl Nam Jong, csak vásárolunk. Nem randizom.
- Csak nem most törték össze a szíved? – teljesen bele lőtt a közepébe. A mosdón támaszkodva próbáltam nem Tae Yang-ra gondolni, de nem ment, így gyorsan megráztam a fejem.
- Van barátom... - hazudtam.
- Csak vicceltem Nana, nem akarok veled kikezdeni az első napon.
- Megnyugvás... - léptem ki teljes harci díszben az ígért öt percen belül.
- Woah! Még sose láttam lányt, ilyen gyorsan elkészülni. Mehetünk? – pattant fel és a karját nyújtva állt mellém.
- Induljunk! – fogadtam el a karját és mosolyogva indultunk el, a szívemben olyan izgalommal, amit nehezen tudtam elnyomni.
Nam Jong, az átlagtól sokkal viccesebb volt. Mindig megnevetettet, ami rám is fért. Talán érezte, hogy nehéz napokat élek át, vagy csak egyszerűen ilyen természetű. Udvarias volt, kedves és nagyon beszédes. Folyamatosan járt a szája, amivel kissé elterelte a gondolataimat.
A meghallgatáson sok ember volt. A szívem a torkomban dobogott és izgatottan tördeltem a kezem, míg be nem hívtak.