✔A végzetem || Loki ff✔

43. rész

A Wilson street a város egyik csöndesebb környékén helyezkedik el. Minden háznak csodaszép kertje van és meghitt hangulata. Richard bácsival most itt állok a 73. számú ház előtt, amit most már magamnak mondhatok. A kertet mar jócskán benőtte a gaz, a falakról pedig rendesen lepattogott a festék, de még mindig borzasztóan hasonlított az emlékeimben élő épületre. Szinte vártam, hogy Obāchan kilépjen az ajtón és mosolyogva integessen nekem. Biztos kinevetne, ha sírva a nyakába ugranék, aztán apró puszikkal nyugtatna meg... annyi mindent kell elmesélnem neki, amiről nem tud. Az egész életem... Loki.

Sajgó szívem összeszorult a férfi gondolatára, de nem engedhettem meg magamnak a sírást. Igyekszem erősnek mutatni magam és várni a csodára. Nem létezik, hogy így legyen vége ennek az egésznek. Kell, hogy legyen valami megoldás.

Richard bácsi megérintette a kezem és visszahozott engem a jelenbe. Lassan tettem meg az első lépéseket a ház felé és a kulcsokat a markomban szorítva léptem fel a két fokos lépcsőn. Szinte robotszerűen fordultam vissza a az öreget felhúzni, de ő csak intett.

-Kell neked egy kis magány ezen a helyen. Majd ha sikerült lenyugodni, akkor majd gyere vissza.

Hálásan pillantottam rá és remegő kézzel nyitottam ki a mágneses szúnyoghaló ajtót. A kulcsot alig tudtam beledugni a szűk helyére, de amikor sikerült, szélesre tártam azt.

Minden úgy volt, ahogy az emlékeimben. Egy kis sötétzöld előszobába léptem, majd egy kis közlekedőben találtam magam. Minden ugyanúgy nézett ki, mint amikor utoljára itt jártam. A nappaliban még ott vannak a horgolt terítők, a konyhában a piros edények. Egy csomó dolog, ami a nagyira emlékeztet. Égő szemmel indultam az emelet felé, bár tudtam, mit fogok találni. Az első ajtó volt a fürdő, utána az én szobám. Az ajtóban állva bámultam a párkányt, ahol a csillagokat bámulva töltöttem az éjszakát.

A következő szobánál már nem tudtam erősnek mutatni magam. Obāchan emlékei csak az ő kis zugában törtek rám. Azt nem láttam, mikor elvitték, de most térdre rogyva szemlélem a bevetetlen takarót, ami alól kiemelték a testét annak idején 15 éve és pár hónapja. Percekig sírtam, mire össze tudtam magam újból kapni.

Az emeletről lefele tartva tudatosult igazán bennem, hogy ez a ház tényleg az én tulajdonom lett. A verandára kilépve Richard bácsi egy mélyre ható pillantással próbálta megfejteni az érzéseim, de én inkább a válla felett elnyúlva háttal fordítottam, hogy fel tudjam húzni a lépcsőn. Első dolgom lesz egy feljárót barkácsolni az öregnek, ha már elfoglaltam az épületet. Bár nem is döntöttem még igazán erről az egészről és hogy mit tegyek.

Hagytam, hogy az öreg előttem menjen be az új otthonomba és tágra nyílt szemmel fedezze fel a varázsát. Tény, hogy lesz munkám, mert mindenem vagy 5 centis porréteg fekszik, de így is látni a kosz alatt rejtőzködő csodát és a nyugalmat árasztó hangulatot.

-Ezt egy igazi otthonná tudod varázsolni- kedveskedett Richard bácsi én pedig igyekeztem egy mosoly mögé rejteni a fájdalmam, de nem nagyon sikerült hitelesre. Zavartan túrtam bele a hajamba és megpróbáltam a rövid tincset a fülem mögé parancsolni, de az nem akart engedelmeskedni. Még az apróbb dolgok is azért vannak, hogy megkeserítsék az életem.

- Üljünk... vagyis ülj le egy kicsit, kislány- fogta meg a kezem az öreg és a közeli szék felé vettem az irányt levettem róla a poros díszpárnát, és lehuppantam. Richard bácsi odagurult elém, és megszorította az ölemben fekvő kezem.

- Tudom, hogy sok mindenem mentél keresztül nem csak most, hanem az egész életedben, de magad sem hiszed el, hogy milyen borzasztóan erős is vagy. Még ez az elhagyott ház is azt mutatja, hogy milyen jó életből szakadtál ki a nyomorba, amit anyádék nyújtottak- közbe akartam szólni, de leintett- anyád, nem anyád, túl nagy ez a kavarodás én nekem. Ne haragudj, hogy kételkedek benned és hogy igaz e hogy csak adoptált vagy... tudod hogy mindig is hittem neked, de lehet ez a dolgot is még a sérülésed közben kialakult hallucináció okozta...- itt elakadt, mert látta rajtam, hogy rosszat szólt.

Szétszakad a szívem, ha arra gondolok, hogy ez az egész meg sem történt. Fáj, hogy hallucináltam minden ölelést a barátaimtól és minden csókot a szerelmemtől. De rá kellett jönnöm, hogy még egy isten sem tud annyi dolgot megváltoztatni rajtam és a környezetemen... még Odin sem képes erre. Főleg csak egy halandó lélek miatt.

Egy dologban kifogás nélkül igazat kell adnom Richard bácsinak. Az tény, hogy jóval erősebb lettem, mint azelőtt voltam. A tervem, hogy kipofozom újra ezt a házat és segítek az öregnek, hogy képes legyen önállóan megélni. Nem követem el megint azt a hibát, hogy önfejűen a halál elé vetem magam, nem törődve azzal, hogy az utolsó élő szerettem képes lenne e majd megélni nélkülem. Szerencsére a rám hagyott rengeteg pénz segítségemre lesz mindenben. Arra is gondoltam, hogy veszek egy éttermet az öregnek, hogy valóra válthassa az álmát, de rá kellett jönnöm, hogy nem lenne képes a kis festékbolt után egy olyan hely üzemeltetéséhez, ahol kiszolgálóknak és szakácsoknak is kell parancsolgatni. Meg amúgy is inkább nagylelkűen átvenné a dolgozóktól a feladatot, és egyedül akadékoskodna csak, amíg csődbe nem jut.

Szerencsére az új házam látszólag nem igényel sok felújítást. Egy kis festés ott, egy kis csempézés amott, de amúgy megőrizte az épület a régi jó állapotát. De még ezen kívül vár ám rengeteg takarítás és súrolás és egy kis barkácsolás mire elfogadhatóvá válik az egész.

Első dolgom egy barkácsboltba vezetett, hogy faanyagot rendeljek, közben Richard bácsi visszament megnyitni a boltot. Még aznap délutánra megjött a kért anyag, én meg addig megterveztem a megfelelő rámpát az ajtó előtti lépcsőre. Sajnos az emeletre eddig még nincs ötletem, de a földszint is elég egy ilyen korlátozott élethez. Átvettem az árut, és a talált szerszámokkal kezdtem el fűrészelni méretre a dolgokat a hátsó udvarban. Nagyjából negyed óra múlva megjelent egy férfi és a szomszédként mutatkozott be. Asztalos révén azonnal felajánlotta a segítségét, én pedig a szálkás és már hólyagos kezemre pillantva elfogadtam. Az idősödő férfi garázsában folytattuk a munkálatokat, igaz én inkább voltam segéd, aki a szerszámokat adta kézbe. A férfi, Robert beszédes, fájdalmasan pozitív személyiség. Az elején még mindenféléről kérdezgetett, de az egyszavas válaszaimat hamar megunta, és inkább ő beszélt arról, ami eszébe jutott. Legalább pár óráig elvonta a sok történet a figyelmemet a lelkemben tomboló fájdalomtól. Annyira jól haladtunk. hogy másnapra már csak a lakkozás maradt, este Richard bácsi már egyedül jutott el a bejárati ajtóig. A legelső probléma ezzel le is zárult. Természetesen Robertet is megfizettem hálám jeléül. Igaz, hogy pénzt nem fogadott el, de egy üveg bor és egy tábla csokoládé már megtette a hatását.

A lelkem mélyén vártam azt a pillanatot, hogy befejezzem az összes célom még az életben. Akartam, hogy  minél előbb véget érjen, mint az az emésztő fájdalom is a lelkemben, amit egyre nehezebb elrejteni, de szeretném azt mutatni, hogy jól vagyok. Hogy belenyugodtam a gondolatba, hogy az életem legboldogabb időszakát csak képzeltem...