✔A végzetem || Loki ff✔

47. rész

A lelkemben végre eluralkodott a nyugalom. Papírt, tollat ragadtam és az asztalhoz huppantam. Az íróeszközt bámulva viszont ismét elfogott a rosszkedv. El kell búcsúznom valahogy Richard bácsitól.

"Kedves Richard bácsi...

Kuka

"Kedves Richard...

Kuka

Már a megnevezésnél elakadtam.

5 elkezdett és kidobott levél után inkább bevezetés nélkül a tárgyra tértem.

" Kérlek ne haragudj rám, de személyesen képtelen lennék ezt az egészet elmondani."

Ebben a pillanatban ugrott be az amit kerestem. A legtetején kihagyott üres sor elejére illesztettem a tollam. Végül annak szellemében folytattam a levelem.

Drága Nagypapa
Kérlek ne haragudj rám, de személyesen képtelen lennék ezt az egészet elmondani, ezért levélben írom le neked az üzenetem. Ahogy ezt olvasod, én már valószínűleg a túlvilágot gazdagítom szerény személyiségemmel.
Köszönök mindent, amit értem tettél. Bár sosem mondtuk ki, de te gyakorlatilag befogadtál. Etettél és ruháztál engem, pedig csak egy jött-ment csavargó voltam. Sokkal tartozom neked, de ezt majd később újra szóba hozom. Sajnálom, hogy nem mentem haza hozzád és nem kerestem a társaságod, amikor vártál rám. Nem voltam képes a szemedbe nézni. Féltem a reakciódtól, mit teszel ha rájössz, mennyire is széthullottam lelkileg. Ne haragudj, de nem akartam szomorúságot okozni. Nagyon szeretlek Richard bácsi, és sajnálom, hogy csalódást okoztam, de nem megy tovább. Igaz, hogy egy erős lányként ismertél meg anno, amikor munkát kerestem nálad, de szinte a pokolban nevelkedtem. Te voltál az egyetlen jó dolga az életemnek, ezért is csak tőled búcsúzom. Örülök, hogy mindig számíthattam rád."

Nem tudtam mit írhatnék még. Annyi gondolat kavargott a fejemben, amit nem tudtam mondatokba önteni. De már nem is éreztem szükségét. Az előbb leírtakat Richard bácsi is tudja, hiába maradt eddig kimondatlanul, úgyhogy új bekezdést kezdtem.

"Az adósságomra visszatérve... a sok szeretetet nem tudom visszafizetni, de az életeden javíthatok. Írattam végrendeletet, ami alapján halálom után minden tulajdonom a te nevedre száll. Ez azt jelenti, hogy egy eléggé tetemes összeg jár neked valamint a nagymamám régi háza. Az elmúlt napokat ott töltöttem és kicsit feljavítottam, sőt még a napokban is jönnek munkások, akik akadály mentesítik a földszintet. Szeretném, ha oda költöznél, ne pedig abban a lepukkant lyukban lakj a bolt mögött. Természetesen attól függetlenül lesz elég pénzed a Veterán felújítására is. Ha szeretnéd, akkor el is adhatod a házat jó pénzért cserébe. Sokat ér, ráadásul szép környéken is van. Ne legyél jószívű a pénzzel kapcsolatban. Az az egy dolog, amit nem adnak ingyen.

Még egyszer köszönök mindent

Örökké szeretni foglak

Zoe"

Egy könnycsepp esett a papírra, egy foltban elkenve a tintát. Gyors eltoltam magamtól a lapot, mielőtt több folt keletkezett volna.

Tényleg ezt akarom én csinálni? Itt hagyni az öreget egyedül? Gyors megráztam a fejem. Richard bácsi túlélt egy háborút. Nem fogja kikészíteni az én elvesztésem. Makacs öregember...

Pár percig még könnyeztem, utána összeszedtem magam. Felmentem az emeletre és bementem a nagymamám szobájába. Bebújtam az ágyba, mélyen beszívtam a párna illatát, de a nagymama illatát már átvette a dohos, penészes szag. Próbáltam felélénkíteni a régi illatokat, de nem tudtam már felidézni. A porral nem is törődve átgördültem az ágy másik szélére. Az éjjeli szekrényen ott áll a bekeretezett fénykép, ami a nagymamámat és engem ábrázol olyan 5-6 éves koromban. Egy gyereknapot tartottak a parkban, ahova szinte minden évben elmentünk. A képen épp Obāchan ölében, csillogó szemekkel bámultam a kék vattacukrom, ami nagyobb volt, mint a fejem. Amilyen falánk voltam annak idején, valószínűleg pillanatok alatt megettem az egészet. Az arcom pillangó mintásra volt festve, de már a nagyi fehér blúza is össze volt kenve a lila festékkel. Azok voltak anno a régi szép idők. Kár, hogy olyan hirtelenséggel és ilyen korán ért véget.

Összeszedtem magam, mielőtt még újra elmerülnék a fájdalomban. Nem kell sok, hogy végre eltűnjön az összes kínom, csak győzzek kivárni. És hát... felesleges húzni a maradék időt. Felállva leporoltam magamról az összeszedett port, felhúztam a cipőm, a hajam a fülem mögé tűrtem aztán egy utolsót pillantva a fotóra elindultam. A levelet felkapva léptem ki az ajtón és gondosan bezártam magam után. Az utcára érve még megengedtem magamnak egy pillantást az épületre, és fájó szívvel, de mosolyogva indultam el gyalog a Veterán felé.

Az utca elhagyatott volt, ami nem meglepő ezen a környéken. Nem kedvező ez a festékbolt számára. Szerencsére aki ismeri, az sűrűn visszatér ide vásárolni. A boltnál még előnyös, hogy nem rendelkezik utcára nyíló ablakkal, mint a legtöbb ház a környéken. Felesleges oda az ablak, ha a bátor lelkű fiatalok mindig kidobálják őket kövekkel.

Az idő esőre állt, szóval a ház ajtaja csukva volt szerencsére, így nem kell se az épületbe bemennem és nem kell tartanom, hogy az öreg esetleg megláthat. Nyugodtan a bejárathoz sétáltam, és az ajtón levő rést bámultam. Képtelen voltam beledobni. Ez az utolsó pillanat, hogy meggondolhatnám magam. Ha ezt kézbesítem, akkor már nincs megállj.

Itt akarom hagyni én az öreget egyedül? Mennyit szenvedtem az elmúlt időben? Talpra tudnék állni? Pár pillanat alatt végigfuttattam, hogy mit kezdhetnék magammal. Hisz annyi minden rosszat túléltem, hogy ennél rosszabb már nem jöhet. Loki mit szólna, ha megtenném? Valószínűleg megakadályozna... de az a férfi, akit mindennél jobban szerettem, nem is létezik. A levelem halkan koppant a postaláda alján, viszont utána süketítően nagyot csattant a házam kulcsa.

Közben az első esőcseppek is tiszteletüket tették, aminek hálás voltam, mert az arcomon lefolyó vízcseppek elfedték a könnyeimet. Önkéntelenül is egy irányban indultam el. Nem tudtam másra gondolni, mint Lokira. Az első pillantásra, amikor láncra verve vezették az apja elé.

A szemem előtt lebegett a kép, amikor magához ölelve védett a Bifrösztben.

Hogy hányszor védett meg, és hányszor húzott magához álmában.

Hogy hogyan szerettem bele abba, akit mindenki velejéig romlottnak hitt.

Hogy hogyan mondta Richard bácsi, hogy ez mind csak hamis álom.

A park mellett már szakadt az eső és villámokat szórt az ég, de nem törődtem vele, és szinte egy szempillantás alatt ott voltam. Nagyjából pontosan itt álltam, amikor először találkoztam Lokival. De most csak én voltam itt és a magányom. Elengedtem egy utolsó sóhajtást és tovább indultam a szomszédos irodaház felé. A földszinten furcsa szemmel néztek rám, de nem szóltak, amikor a liftbe beszállva a legmagasabb szintre indítottam a szerkezetet. Az emelet kihalt volt, de még mindig nem a legfelső. A lépcsőfokokat szedve az adrenalin szintem egyre növekedett, és szinte futva teszem meg az emeleteket.

Most itt állok odafent a lépcsőház utolsó kijáratánál. Odakinn zuhog az eső, cikáznak a villámok, az égdörgés szinte megállás nélkül zeng. Én pedig kilépek a tetőtérre és másodpercek alatt újra elázok. Egyenesen előre menetelek, és csak a korlát mellett állok meg. Az arcomon végigfolyó esőcseppek összemosódtak a könnyeimmel. Szédülök a fáradtságtól, de ezt szinte elnyeli a kielégülés a jövőm iránt. Ez lesz a vége? Vajon milyen érzés lesz repülni? Hát ennyi lenne a vége nekem...

A korlát szinte semmit nem véd, ráadásul simán át tudtam lépni. Nagyjából 12 emeletnyi magasan vagyok. Az esőtől nem látom a földet, de tudom, hogy elég nagy a magasság. Még egyszer utoljára beugrik Loki arca, amire elmosolyodom, és végül csukott szemmel, égdörgés közben dőlök előre a semmibe.