✔A végzetem || Loki ff✔

32. rész

Felkaptam egy szürke felsőrészből és egy sötét rózsaszín, tüllszerű anyagból álló ruhát. Kicsit átlátszónak tartottam de Loki szerint pont annyit mutat, amennyivel még nyugodtan enged ki a szobából, szóval én nevetve át is léptem az ajtóban futó aranyul villódzó falon. Mivel Loki sem volt éhes és én sem, ezért a konyha helyett a szolgálók szobái felé vettem az irányt. Nagyon rég találkoztam Njallal és Meili is hiányzik, szóval reméltem, hogy mindkettejükkel összefutok, de Meilinek nyomát se láttam. Biztos Jane társaságában van, ha már elvégre ez is az új feladatai közé tartozik. Viszont nagy meglepetésemre legjobb barátnőm bátyjával találtam magam szemben, aminek legalább annyira örültem.

-Eir, örülök, hogy látlak- léptem beljebb, majd Njal fejére nyomtam egy puszit, aki alvásra készülődött és álmosan pislogott fel rám.

Halkan beszélgettem a férfival, amíg az ágyon fekvő gyerek el nem aludt mellettem. Akkor mindkettőnktől kapott a homlokára egy puszit, és ott hagytuk. A szolgálók folyosójának végén mindketten indultunk a magunk dolgára. Vagyis Eir indult vissza a sérültjeit ellátni én meg gondolkodtam, hogy mit kezdjek magammal. Legszívesebben Lokihoz húz a szívem, de mellette nem tudok tisztán gondolkodni, ami most fontos lenne, szóval inkább a lovarda felé indultam.

Elgondolkodva néztem a kertet. A palota arany faláról visszaverő napfény csoda szépen villant meg a tó vizén, aminek az alján kis aranyszínű kövek voltak. Bár ki tudja, mert kinézem, hogy a tó mélyén is arany van. Majd szűkösebb időkben megteszi az is, ha előhalásszák onnan.

De ez sem a tökéletes összhatású kép, vagyis nem tökéletes arra a szerepre, amire nekem kell, szóval haladtam tovább az istálló felé. Belépve oda az ismerős illatok egy fokkal nyugodtabbá tettek, de az agyam még mindig kattogott az általam feltett kérdésen: Mégis mi a csodát fessek le Loki ajándékának? Azt már rég elhatároztam, hogy mindkettőjüknek festményt fogok ajándékozni, Thor számára meg egy pillanat volt eldöntenem, hogy a szerelmét fogom lefesteni, mert ritkán láthatja őt, így meg legalább a kép egy kis vigaszt nyújthat majd neki. De Loki... nem tudom mi lenne a tökéletes a számára.

Úgy gondolom, akármi is az, nem a palota falain belül fogom megtalálni, ezért is állok most Eyla mellett és ügyetlen mozdulatokkal teszem fel rá a nyergét. Kivezettem az épület elé és egy kőre fellépve átlendítettem a lábam a hátán. Szerencsére bő szoknyát vettem fel, szóval képes voltam kényelmesen ülni, ráadásul a szoknya is csak a vádlimig csúszott fel.

Eylát nem kellett sokat ösztökélni, mert az első jelzésre galoppozva indult a kapu felé, mintha csak a halál elől menekülne. Meg is értem, mert nem volt olyan könnyű élete eddig az istállóban, szóval nem fogom vissza lassabb ütemre. A kapun kiérve a Szivárványhíddal ellenkező irányba fordítottam lovam, hogy felfedezhessem az eddig ismeretlen területeket.

Pár perc elteltével a házak ritkulni kezdtek és a kövezetet is puha föld vette át. Egy csoda szép mezőre jutottunk, ahol igéző látványt nyújtott a távoli erdő felett sütő nap. Különös megjelenése arra sarkallt, hogy abba az irányba keressem a megoldást, ezért arra irányítottam Eylát.

Közelebbről megfigyelve ezek a fák közel sem hasonlítottak ahhoz, ami a földi erdőkben vannak. Levelei erezetének szokatlan, szinte ragyogó rózsaszín színe felvezetett egészen az ágakra, majd onnan tovább az ököl vagy még lehet annál is nagyobb virágbimbókra. Valamelyik nap még egészen biztosan eljövök ide, hogy lássam ezeket a fákat kivirágozva.

Óvatosan megböktem Eyla oldalát, és lassan elindultunk be az erdő közepébe. Bár félhomály volt és szokatlan csend, mégis nyugodt érzést váltott ki belőlünk. Azért ez az összhatás tökéletes lenne, ha meg tudnám ugyanilyenre festeni. Lassan lovagoltam az erdő szíve felé, hogy minden apró részletet megjegyezzek, amikor egy zúgás kezdett el erősödni nem messze előttem. Hamarosan fel is tárult maga a hang forrása, ami egy több méter magas vízesés volt és vagy egy hektáros tóba érkezett a lezúduló víztömeg. A víz felületén megtörő napfény tette ezt az egészet a megfelelő hangulatúvá. Elképzeltem, hogy alkonyatkor hogyan festi vörösre az ég színe a vizet, és rájöttem, hogy ennél még keresve se találhatok szebb helyet, amit lefesthetnék. Olyan nyugodtság fog el, ha csak körbe nézek, hogy kedvem támadt leszállni a lóról és egy fa tövébe letelepedni. Eyla is ezt gondolhatta, mert mellém feküdt, így egyik karom a hátán tarthattam. Minden apró részletet megfigyeltem és megjegyeztem, amíg a lovam füvet rágcsált, sőt hirtelen felindulásból lekapcsoltam róla a nyerget és a kantárt, hogy nyugodtan bolondozhasson egy kicsit, amíg itt vagyunk. Neki nem is kellett sok, azonnal a tóba ugrott, lefröcskölve ezzel engem is. Nevetve hagytam, had élje ki magát, és inkább újra  a tájra koncentráltam.

Fél óra is eltelhetett, amikor orbitálisan  megkordult a  hasam. Még Eyla is felkapta a fejét és szemében hitetlenkedést fedeztem fel.

-Igen az én hasam is tud ilyen hangokat kiadni- nevettem fel egyszerűen, és nagy nehezen feltápászkodtam, és grimasszal az arcomon támaszkodtam neki a fának, mert annyira elzsibbadt a jobb lábam, hogy még akkor is szúró érzést váltott ki, ha a kezemen leheletnyit megmozdítottam az egyik ujjam. Körülbelül 3 percig álltam olyan begörnyedt háttal, hogy azt még az idős asszonyok is megirigyelnék, majd magamhoz hívtam a lovam. Nagy nehezen sikerült szétszedni az összegubancolódott kantárt és viszonylag ügyesen felrakni Eylára a nyereggel együtt. Egy kidőlt fára felmászva még viszonylag könnyen fel is tudtam szállni, de már előre rettegek a leszállástól, mert érzem, hogy egy nagyon szoros találkozásom lesz a földdel. Szép kényelmes tempóban indultunk vissza a város felé, amit viszonylag hamar el is értünk.

Az utcákon nem bámult meg senki, ami valahogy furcsa volt meg nem is. Eddig csak a királyi család valamelyik tagja volt a társaságom, ha nem egyedül jöttem ide, és egyáltalán nem találgatja senki azt, hogy vajon ki lehetek én. Furcsa, de egyben jól eső érzés is volt. Még akkor sem néztek rám rossz szemmel, amikor egy szakállas férfitől kérdeztem meg, hogy pontosan merre is tudok visszajutni a palotába. Vicces, hogy nem találom, mivel eléggé feltűnőnek kellene lennie.

Végül nagy nehezen csak meglett, leszereltem és leápoltam Eylát Imnur segítségével, bár csórtam közben a lovam almájából pár falatot, amiért csak kedvesen kiröhögtek.

Végül elszabadultam, a konyhában teletömtem a hasam, Lokinak és Csokinyuszinak is vittem egy nagy adag kaját, majd fontos teendőkre hivatkozva otthagytam őket, és a festőszobámban nekiálltam, hogy megfessem életem eddigi legjobb képét.