✔A végzetem || Loki ff✔

46. rész

Könnyes szemekkel többször is elolvastam a levelet. Nagymama tudta, hogy beteg és mégsem mondta el. Hagyta, hogy tudatlanságban nőjek fel, csak az utolsó idejét töltsük boldogságban. A szívem, ha lehet még apróbb darabokra tört. Gyakorlatilag ő választott ki engem az árvaházban, mintha ő lett volna az igazi anyám, és nem az, aki annyiszor bántalmazott.

A kezdeti fájdalmat a boldogság vette át az árvaház gondolatára. Ezek szerint mégsem képzelődtem, amikor elszöktem itthonról anyám kiabálása után. Akkor nem kaptam semmiféle tudatmódosító szert, amitől képzelődtem volna!

Ez a tudat új erőt adott nekem. Le sem lassítva rohantam le a lépcsőn, az útra lépve pedig vissza kellett fordulnom, hogy bezárjam az ajtót magam után. A szokásos távot most feleannyi idő alatt tettem meg a Veteránig. Berobbanva az ajtón egyből az épület lakórésze felé rohantam. Az öreg az asztalnál éppen uborkát szeletelt a vacsorához, de ijedten kapta fel a fejét jöttemre. Zavart hadarással csaptam le az edény mellé a levelet.

- Mégsem vagyok őrült! Én mondtam, hogy adoptált vagyok! Én mondtam, hogy megtörtént! Esküszöm, hogy minden megtörtént! Nem vagyok bolond!

Lihegésem kicsit lecsillapodott, amíg az öreg átfutotta a sorokat. Aztán átfutotta még egyszer, és sóhajtva fordult felém. Tekintetén láttam, hogy nem hisz nekem, de nem tudom, milyen bizonyítékot kellene még a kezébe adnom, hogy higgyen a szavamban.

- Nem emlékszem, hogy mondtam volna olyat, hogy abban is hallucinálsz, hogy örökbefogadott vagy. Azt mondtam, hogy nem biztos, hogy így történt. De ez nem ad biztosítékot arra, hogy te tényleg Asgardban is jártál vagy hogy is nevezik. Szeretlek Zoe, de nem foglak téged álomvilágban hagyni, hogy várd a herceged, aki sosem jön el. Gyere, ülj ide mellém és beszélgessünk egy kicsit az állapotodról.

Minden egyes szava a szívembe fúródott. Annyira elszorult a torkom, hogy beszélni se tudtam volna, szóval egy szó nélkül kivágódtam az ajtón és elfutottam, nem törődve a kiabáló Richard bácsival. Többször is elestem a járdán, de a horzsolásoktól függetlenül ugyanúgy folytattam az utat. A házam előtt álltam csak meg. Fulladozva próbáltam a kulcsot a helyére dugni, de csak percek után sikerült bejutnom. Felvágtattam az emeletre és a régi szobámban az ablakpárkányra ültem. A csillagokat bámulva hagytam, hogy a könnyek végigfolyjanak az arcomon.

Egy pár napja felvillant bennem egy gondolat, de egészen mostanáig eltemettem az elmém hátsó részébe. Viszont most már nem fogom magam erősnek mutatni.

"Győztél Odin" gondoltam magamban, ahogy az első hullócsillag átszaladt az égen.

Az idei csillaghullások éjszakáját egy egész fesztivállal szervezték össze. Az utcákon és nagyobb tereken most az emberek hangoskodva és vidáman nézik, ahogy a csillagok eltűnnek a horizonton. Sőt láttam plakátokat léggömbök elengedéséről és tűzgyújtásokról is. De igazából szerintem ez is csak egy ok a sok közül, hogy bűntudat nélkül alkoholhoz nyúljanak, mert ők épp "ünnepelnek".

Mit nem adtam volna akár egy hullócsillagért is a nagymamám halálának éjszakáján. Ha tudtam volna kívánni, talán másféle véget ért volna a történetünk. Akkor lehet kaptam volna még pár évet vele és nem kellett volna annyit szenvednem. De nem... ezen már nem lehet változtatni.

Sosem létezik a "Mi lett volna, ha... " opció. Ezt már akkor 7 évesen megtanultam.

Már pirulni kezdett az ég alja, amikor nagy nehezen az ágyhoz támolyogtam. Végigdőlve rajta szinte azonnal elaludtam.

Három óra telt el nagyjából, amikor felébredtem. A szemem borzasztóan égett, sőt be is dagadt a sok sírástól, de már nem érdekelt, hogy hogyan is néztem ki. A tükörképemmel szemezve átgondoltam az itt töltött napjaimat, és rájöttem, hogy egyre kevesebb dolog van, ami ehhez a világhoz köt. Már nem látom a vigaszt a mindennapok homályában. Az órák monoton suhantak, én pedig egyre lejjebb csúsztam a saját nyomoromba.

Elszakadva a saját arcképemtől a szomszédba vettem az irányt. Robert boldogan invitált be a házukba, én pedig egy halvány mosollyal válaszoltam. A férfi talán ezt bátorításnak szánta, mert azok után szinte megállás nélkül beszélt. Nagyjából fél óráig hagytam beszélni, mire félbeszakítottam.

- Még egy szívességet szeretnék kérni- Robert int, hogy folytassam- Sajnos el kell utaznom, ezért a ház befejezését takarítónőkre fogom bízni. Néha át tudnátok nézni és a végén ki tudnátok őket fizetni? Hagyok itt elegendő pénzt és még ráadást a segítségért.

A szomszéd gondolkodás nélkül beleegyezett, bár a plusz pénzt visszautasította. Hálásan megköszöntem neki.

- Ne lepődj meg, de pár nap múlva jönni fognak költöztetők, akik még egy kevés holmit még bepakolnak. Egy ideig Richard bácsi fog csak itt élni, de nemsokára én is jövök. Csak kérlek- párásodott be kicsit a szemem, ahogy az elkövetkezőkre gondoltam- vigyázz az öregre, amíg nem érek vissza. Öreg és morgós, de jobban szeretem, mint akárki mást. Nagyon nehéz itt hagynom egyedül.

Robert meleg mosollyal fogta meg a kezem.

- Tudom jól, mit érzel. Az anyám Angliában lakik és nagyon fáj, hogy alig láthatom. Elmúlt 80, sőt lassan jobban hajlik a 90 felé. Akármikor eleshet, megsérülhet és én nem fogok tudni segíteni rajta. Épp ezért természetesen vigyázni fogok az új szomszédjainkra, ha te is szeretnéd.

Szomszédjaink... vagyis az öreg és én. Sokkal jobb úgy elválni Roberttől, hogy ebben a hitben hagyom. Mármint hogy én is ide fogok költözni. A férfi nagyon rendes, mondhatni atyáskodó néha. Nem lenne szívem megbántani. Ahhoz túl naiv és ártatlan, hogy elviselje az igazságot. Az igazságot a halálomról.

Öleléssel búcsúztam el tőle és a feleségétől. A nő azt mondta, hogy nagyon szigorúan fogja majd a takarítót, nehogy akármit is meglovasítson, vagy kártérítés nélkül összetörjön. Utólag még egyszer hálásan megköszöntem, elutasítottam az ebédre való meghívásukat a sok elintéznivalóra hivatkozva, aztán visszaballagtam a szobámba. Papírt és telefont ragadva intéztem mindent, hogy az öregnek jó élete lehessen. Először is kerítettem egy nőt, aki majd segít neki bevásárolni, takarítani és minden létszükségleti dolgot elintézi. Holnapra iderendeltem egy csapatot, akik akadály mentesítik majd a földszintet, aztán már csak pár telefonhívást intéztem, mindegyiknél egy jelentős összeget felkínálva a munka minél előbbi elkezdésnél.

A közeli bankba átsétálva kivettem az összes pénzem, tettem félre egy elég nagy összeget Robertéknek a munkásokat kifizetni, a maradékot pedig egy borítékba téve félretettem. Elégedetten dőltem el az ágyon. Mindent megcsináltam, és még csak délután hármat ütött a fali óra. Kezdem azt hinni, hogy egy rendes életben belőlem kiváló ügyintéző lett volna. Na de hát a világ közel sem adott nekem normális életet.