✔A végzetem || Loki ff✔

3. rész

Sosem számítottam erre. Jó az igaz, hogy lázadó korszakomban voltak ilyesmi felvetéseim, de sosem gondoltam komolyan, hogy nincsenek igazi szüleim. A gondolatra újból kicsordult egy könnycsepp a szemem sarkából, és hagytam lefolyni az arcomon. Az éjszakára a parkba mentem, és az egyik padon elterülve zokogtam. Nem vettem észre, hogy mikor világosodott ki, csak akkor néztem ki a tenyerem alól, amikor valaki megkopogtatta azt. Egy nyolc körüli, rózsaszín ruhás, barna hajú kislány állt a pad mellett.

-Minden rendben, néni? Miért sírsz?

Egy kis erőt gyűjtöttem, és megpróbáltam mosolyt erőltetni magamra, de nem sikerült.

- Nincs semmi gond, kislány. És te? Eljöttél sétálni az anyukáddal?-pillantottam a közeledő szoknyás nőre, aki már messziről kiabálni kezdett a kislányának.

- Az ég szerelmére, Annabella! Megmondtam, hogy ne szaladj ennyire! Ha elveszel, akkor megtalál a csúnya bácsi!- ekkor pillantott csak rám, és kicsit elsápadt, amikor jobban megnézett- Jó ég, te leány! Jól vagy?

Hát igen, biztosan nagyon ijesztően nézhetek ki most. A derekamig érő hajam valószínűleg kócos és összeállt pár tincs, a szemem alatt sötét karikák, az arcom meg tuti vörös a sok sírástól. Ja és el ne felejtsem a sok rászáradt vért az arcomon.

Biztosítottam neki is, hogy minden rendben, a nő pedig sietve távozni is akart, de egy pillanat múlva még hátrafordult.

-Jobb lesz, ha te is elmész innen a lehető legmesszebbre. A belvárosban valami nem evilágba való ember tombol, és nem zavarja a hatalmas pusztítás és a sok áldozat. Attól tartok, a Bosszúállók nem tudják időben megfékezni, és ide is elér az az őrült. Én pedig meg akarom védeni a kislányom életét, ha akarsz, velünk jöhetsz- mondta, majd kézen fogva a kislányát várta a válaszom, de nemet intettem, ő meg elindult a park másik kijárata felé. Én pedig megvilágosodva indultam el a belvárosba. Mielőtt valaki azt gondolná, hogy hősködni megyek, akkor észhez kell térítsem. Szeretném, ha én is egy áldozat lehetnék. Az én életemnek gyakorlatilag már úgyis vége. Nincs mit ennem, nincs hova hazamennem, mert Richard bácsit ezzel nem akarom zavarni. Egyszóval a legjobb lenne nekem, ha megelőzném az éhezést, valamint a koldulást. Szédelegve indultam el a belváros irányába, de nem jutottam el még csak a park kijáratáig se, mert a szomorúság helyét átvette a fáradtság és elájultam.

Amikor felébredtem, akkor először egy hajléktalan nővel néztem farkasszemet. Egy fa alatt feküdtem egy szakadt pléd alatt, a nő pedig mellettem ült és engem nézett. Ijedtemben felültem, majd azonnal meg is szédültem a gyors helyzetváltástól.

- Csak óvatosan kislány! Nem szabadna ilyen hirtelen mozdulatokat tenned- végignézett rajtam- Szép kis gondjaid lehetnek. Nem láttam még embert ennyire kiborulva.

Szép lassan felkeltem, majd egy szó nélkül összehajtottam a takarót és a nő felé nyújtottam a nálam levő összes pénzzel együtt.

-Nagyon szépen köszönöm a kedvességét, de sajnos csak ennyit tudok felajánlani önnek.
A nő csak felnevetett, és a takarót elvette, a pénzt viszont a kezembe nyomta.

-Lehet jobb lenne, ha ezt a pénzt orvosra költenéd- És lehet igaza is van, mert a vállam nagyon fáj, nem is be szélbe a tenyereimről. Érzem, hogy a fejemen a kötésen átfolyt vér rászáradt az arcomra, ezért le is húztam az anyagot a fejemről és egy közeli kukába dobtam. De a pénz megint a nő felé nyújtottam makacsul, ő pedig a fejét rázta.

- Nem fogadok el emberektől pénzt. Nem azért tettem, hogy pénzt szerezzek. Az én hibám, hogy a sajátomat ellopták. Jobb férjet kellett volna választanom, nem pedig olyat, aki meglép az összes pénzemmel és a nővéremmel ugyebár.

Aztán pontosan elmesélte, mi is történt vele, én pedig végighalgattam, majd még egyszer megköszöntem a kedvességét és az ölébe dobtam a pénzt és köszönés nélkül elindultam a célom felé.

- Milyen jó, hogy a Bosszúállók újra megmentették a várost. Elkapták az a bűnözőt örökre- kiáltott utánam a nő, de én nem fordultam hátra, nehogy meglássa a könnyeimet.
Elhagyatottan sétáltam az úton.

"Lekéstem a halálomat", gondoltam magamban, aztán hatalmasat rúgtam egy tégladarabba, és néztem, ahogy előregurul pár métert. Megszűnt előttem létezni a világ, és csak azt az egy darab törmelékdarabot láttam magam előtt, ahogy folyton belerúgtam, az pedig szó nélkül tűrte. Ilyen voltam én is. Szerintem órákig rugdoshattam, amikor az egyik nagyobb rúgásomnál a kő egy páncélnak csattant. A páncél színétől azonnal ledermedtem, majd a lábról feljebb néztem, Vasember pedig kíváncsian pillantott hátra, majd teljesen hátrafordult.

- Menj innen, mert most fontos dolgunk van. Légy szíves, ne akadályozd a munkánk- majd visszafordult és elindult egy újságírót elküldeni, aki mindenáron le akart fotózni egy triót nem messze tőlem. Felé pillantva felcsillantak a szemeim. Hárman sétáltak felém egymás mellett. Jobb oldalon sétált a láthatóan ideges Thor, vörös köpenye pedig szakadtan, de ott lebeg mögötte. A másik szélén ott áll Amerika kapitány, egyik kezében a pajzsát tartva, másik kezével pedig a középen haladó ember könyökét szorítja. Jobban megnéztem őt is magamnak, de őt nem ismertem fel. Sötét haja kócosan tapadt izzadt bőréhez, fekete ruhája, amit zöld és arany színnel párosított, néhol igencsak elszakadt, és kilátszott a férfi megsebzett, sápadt bőre. Két kezét, és két lábát laza bilinccsel kötötték össze, mégis a szeme volt az, ami megfogott.

Csodálatosan zöld szemei voltak. Zöld szemek, amik pont farkasszemet néztek velem, de én veszítettem, mert becsuktam a szemem a hirtelen villanó vakutól. A fotós még mindig itt volt, és a jogairól kiabált Vasembernek, aki láthatóan kezdett dühbe gurulni, ezért segítséget kérve pillantott a trióra. A Kapitány azonnal mellé állt, és nyugodtan kezdett beszélni a fotóssal, aki még hangosabban kiabált. De engem ez hidegen hagyott, és még mindig kölcsönösen bámultam a sötét hajú férfit. Ő az az ember, aki annyi embert megölt. Mosolyogva lépkedtem felé, de Thor eltakarta a szemem elől a végzetemet.

-Ez nem neked való, menj el innen! Veszélyes a közelében lenni-lépett felém a szőke isten és felemelte a kezeit maga elé, én pedig a lehető leggyorsabban átbújtam alatta, mögé léptem, és felegyenesedve a gyilkosom elé ugrottam. Nem is kellett várnom, mert a nyakamat erős kezek szorították meg, viszont nem olyan erősen, hogy meg is haljak.

- Oldozzatok el, vagy megölöm a lányt- kiáltott fel. Még a hangja is tökéletesen illett hozzá. Remélem ez a hang fog kísérteni a túlvilágom.

-Loki, engedd el őt! Elég életet elvettél az elmúlt két napban! Hagyd ezt abba- mondta higgadtan Thor.

Közben a további két Bosszúállónak sikerült elküldeniük az újságírót, és a rab mögé álltak, hogy megakadályozzák a halálomat. Épp lecsapni készültek rá, amikor helyzetemet tekintve a lehető leghangosabban felkiáltottam.

- Ne bántsátok, kérlek!- a fojtogatómra pillantottam, és elsüllyedtem zöld szemeiben. Tisztán lehetett látni benne, hogy éppen a kiszabadulását tervezi, de nem akartam túsz lenni. Kedvesen elmosolyodtam, és összeszedtem magam- Ölj meg, kérlek!- nyögtem ki, az ő tekintete pedig zavarttá vált- Nincsenek barátaim, nincs normális életem, és megtudtam, hogy a családom se az enyém. Mindent elvesztettem. Kérlek ölj meg!

Bár mosolyogtam, éreztem, hogy megint sírok, de nem tudtam elfojtani a könnyeket.

-Loki- hallatszott a hátam mögött Thor elbizonytalanodott hangja. Az előttem álló Loki viszont nem vette le a szemét az enyémről. "Kérlek" tátogtam felé, aztán becsuktam a szemem.

Döbbenetemben összeestem, amikor a kéz eltűnt a nyakamról. Felpillantva a sötét hajú kikerült engem, aztán az asgardi isten mellé lépett.

- Menjünk, Thor. Itt az ideje szembenézni Odinnal, majd visszapillantott rám. Értetlenül tekintettem rá, de teljesen lefagytam. A tekintetében nem volt benne az előbbi vadság, csak szomorúság és félelem, és valami, amit nem tudtam mire vélni. Megértés.

Hirtelenegy vakítóan fényes valami jelent meg, amibe mindketten beléptek én pedigtehetetlenül néztem végig az eltűnésüket.