Csak egy szokásos tinédzser vagyok.
Gimnazista, túlságosan szimpla.
Nagy bajt nem kavarok, zajt sem csapok,
Csak kerülne el a magány, a melankólia.
Kerget az elhagyatottság, szédít.
Monoton napjaim, gáz nyaraim,
A fájdalom teljesen megbénít.
Közösség nélkül vagyok, nincsenek barátaim.
Megtettem a magamtól telhetőt,
Megoldást kerestem, sikertelen.
Menthettem volna még a menthetőt,
de hisz akkor már a megoldás talált meg engem.
Meghívtak egy művészeti körbe.
Higgy nekem, engem nagyon meglepett,
Nincs is helyem egy ilyen szakkörben,
Ha művészi tehetséggel nem is rendelkezem.
Elmentem végül. Sok ismerős arc,
És elfogadás, nagy szeretet várt.
Festettek, ecsetekért ment a harc,
Rajzoltak, faragtak, egy lány pedig modellt állt.
Hogy miért voltam ott, én sem tudtam,
De befogadtak, foglalkoztattak.
De tényleg, egy percig sem untam.
És ösztökéltek arra, hogy én is alkothassak.
Nem illettem közéjük, sehogysem.
Se ízlésem, se kézügyességem.
De megbánni nem fogom sohasem,
Visszatért a gondtalanság és a büszkeségem.
Velük megtaláltam saját magam,
Akit mások és én is imádok.
A magányt végleg hátrahagytam,
Köszönöm hogy inspiráltok!
