inner child ↬ taekook

08

2004. május 16.

A folyosón kóborolva angyali ének ütötte meg a fülem. Subin néni a társalgó öreg zongorája előtt foglalt helyet, és hangja elragadóan simult bele annak játékába.

Számtalan kisgyerek hallgatta a földön üldögélve a hölgy dalát. Az ajtófélfának támaszkodva kiszúrtam Jeonggukot. Ragyogott a szeme, ahogyan a nénit és a hangszert vizslatta.

Egészen addig az ajtóban ácsorogtam, míg véget nem értek a dalok. Subin néni megköszönte a csemetéknek a figyelmet, ők viszont nyomban felpattantak és körbevették a nénit, hogy aztán szép sorjában mindegyikük kipróbálja a zongorát.

Jeongguk volt az egyetlen, aki a kijárat felé szedte lábát, ahol aztán megállt előttem.

- Én is ki szeretném próbálni - rebegte.

- Majd utoljára, akkor legalább sietned sem kell - feleltem, aztán helyet foglaltunk a padlón, és megvártuk amíg elszállingóznak a gyerekek a helyiségből.

Egy szőke kislány volt az utolsó, aki Subin néni öléből felugorva egy fürge "várjatok meg!" kiáltással a többiek után szaladt.

A néni már távozni készült, amikor észrevette, hogy mi is ott vagyunk.

- Subin néni, én is kipróbálhatom? - érdeklődött a kisfiú halkan, a hölgy pedig azonnal az ölébe ültette, és mutatott neki néhány könnyebb dallamot.

A nő válla felett átnézve figyeltem kecses ujjait, ahogyan leüti a billentyűket. Engem és Jeonggukot is lenyűgözött.

Pár napjára Jeongguk lelkesen szaladt elém, hogy mostantól ő is az énekkar tagja. Ez a hír elkeserített. Tőlem senki sem kérdezte meg, nem szeretnék-e csatlakozni.

Később elkísértem őt egy próbára, leültem az egyik padra, és figyelmesen hallgattam az énekét a többi magas hangban elvegyülve. Végül sorjában, önállóan is daloltak pár sort, és akkor már könnyűszerrel megállapítottam, van hozzá tehetsége.

Felkeltette az érdeklődését a zene. Nagyokat dobbant a szívem, és teljesen elszégyelltem magam, mert amíg kívülről a hüvelykujjammal jeleztem felé biztatóan, belülről megevett az irigység. Jeongguk sokkal rátermetebb volt nálam minden téren, és csak arra tudtam gondolni, hogy ilyen belevaló emberek mellé nekem miért is kellett megszületnem a Földre.

2004. július 4.

A nap sugarai lágyan cirógatták a bőrömet, ahogyan az eget fürkésztem.

Különösebben nem szerettem a nyarat, pusztán örültem, hogy nem kell iskolába járni és több kiruccanáson vehetünk részt.

Az előző nap egy vidámparkban voltunk, és ezúttal Jeongguk áradozását hallgattam az egyik hintáról. Roppantul tetszett neki a hely és a hangulat, holott a nagyokhoz képest sokkal kevesebb hintára ülhettünk csak fel.

- Egyszer már voltam anyáékkal egy ilyen helyen, de ott nem volt ennyi ember - mesélte.

Mindig elkomorodtam, amikor a szüleiről kezdett fecsegni, mert azt mindig úgy tette, mintha azok csak pár háznyira lennének, mintha később mindezt nekik is elmesélhetné.

- Hé, most a mi hintánk is üres! - figyelmeztettem, ő pedig nyomban oda is szaladt a csúszda és a libikóka közé, ahol a vastag kötéllel kikötött hinta lógott.

A nap minden energiámat elszívta, ahogyan a fűben ücsörögtem. Esküszöm, egy pillanatra hunytam le a szemem, ugyan amikor kinyitottam, Jeongguk már a földön hevert.