inner child ↬ taekook

19

2009. május 19.

Jeongguk továbbra sem járt iskolába, így Subin néni délután felhívta Natsumit.

Reszketve emeltem a fülemhez a telefont. Már 4 napja nem hallottam barátom hangját, és fogalmam sem volt, miképpen fogom ezt megszokni.

- Taehyung, szia! - szólt vígan a vonal túloldaláról.

- Szia, Gukkie - köszöntem halkan. - Hogy vagy?

- Jól! Nagyon jó itt - felelte. - Te hogy vagy?

- Minden oké.

Éreztem, hogy Subin néni telefonja rövidesen kicsúszik a markomból a verejtékem miatt, így átcseréltem a készüléket a bal kezembe.

- Jövő héten találkozunk végre - mondta, én pedig bólogatni kezdtem, de aztán eszembe jutott, hogy ő azt nem látja.

- Igen... Jó lesz.

- Mit csinálsz éppen? - puhatolózott.

Lefagytam. Szememmel sebesen átjártam a szobát, de hirtelenjében nem jutott eszembe semmi.

A Jeongguk távozása utáni napokban csak léteztem. Felkeltem reggel, elmentem iskolába, visszajöttem a házba, megtanultam, aztán estig ültem a szobámban, a plafont mustráltam, a kaparásokkal borított falat, vagy az ablakon bámultam kifelé, mintha csak kis barátomat várnám haza.

- Épp végeztem a házi feladatommal - nyögtem ki. - Most pedig rajzolni készülök.
Te?

Úgy gondoltam, ezt a hazugságot majd beveszi, mivel az égvilágon nem nyúltam volna ceruzához, hogy ő nélküle készítsek el egy rajzot.

- Én is tanultam. Bepótoltam, amivel lemaradtam, most pedig majd megyek játszani.

Csend szállt a vonalra, kissé kényelmetlen volt a csevej. Jeongguk ezt nem hagyta annyiban.

- Képzeld, vannak videójátékaim! - mesélte önfeledten. - Nagyon izgalmasak! Majd ha átjössz, megmutatom őket.

- Jó - feleltem, de nem mondhatom, hogy az irigykedés miatt lettem ilyen szótlan. Egyszerűen csak hiányzott a fiú, és igazságtalannak tartottam, hogy nem láthatom őt bármikor személyesen. Telefonon keresztül zavarba ejtő volt társalogni vele.

- Akkor... - hebegte. - Majd még beszélünk.

- Okés.

- Hétfőn tali - emlékeztetett, aztán lazán elköszönt. - Szia!

- Szia.

Subin néni nem tartózkodott a szobában, nem akart zavarni, ezért vissza kellett vinnem neki a telefont az irodájába. Meg is jegyezte, mennyire gyors voltam.

Talán úgy tűnhetett neki, ezek számomra a legfájdalmasabb napok, de azt hiszem, ekkor még nem is igazán fogtam fel, min megyek keresztül, és hogy mennyire élveznem kéne a fiú társaságát.

2009. május 23.

Hétfőn korábbi busszal mentem iskolába, mint általánosságban, hogy minden másodpercet Jeonggukkal tölthessek.

A fiú valóban korábban érkezett meg, mint a busz, amellyel a mindennapokon jártam.

Idegen, szürke autó gördült be a suli kapuja elé, de egy ismerős arc szállt ki belőle. Jeongguk volt az. Ugyanaz a megjelenés, ugyanaz az iskolatáska, ugyanaz a ruha, mégis mintha annyi minden különbözött volna lényén az előző héthez viszonyítva.

- Taehyung! - pattant elém, és egy olyan kiadós ölelésben részesített, miként az összes levegőt kiszorította a tüdőmből. Ez egy kicsit sem zavart, én is belékapaszkodtam, aztán hagytam, hogy elárasszon azzal a szeretettel, ami a külön töltött egy hét alatt halmozódott fel benne.