inner child ↬ taekook

02

2003. március 10.

Sosem voltam beszédes, de az újdonsült szobatársam még annyira se, mint én.

Az éjszaka folyamán nem egyszer ébredtem fel. Bizonyára az piszkált, hogy nem vagyok egyedül, bár az új fiú egy mukkot se hallatott. Úgy tűnt, mintha a helyiségben sem lett volna.

Reggel későn keltem, mindössze a folyosóról beszűrődő hangok zavarták meg a szundimat.

Bágyadtan az oldalamra fordultam, és megnéztem, mennyi az idő. Még volt fél óra a reggeli kezdetéig.

Kimásztam az ágyból, és ledobtam magamról a kék takarómat, amely már a kezdetektől fogva a társam volt. Ki volt szöszösödve, arról meg ne is beszéljünk, hogy az egyik sarkán lyuk tátongott, de nekem nagyon sokat jelentett, hiszen még a szüleimtől kaptam. Számukra én sosem kellettem. Eldobtak, akárcsak egy haszontalan, piszkos kavicsot.

A kezembe vettem a ruhámat, a fogkefémet és a törülközőmet, egy pillantást vetettem a még alvó szobatársamra, majd a lármás folyosóra léptem.

Azon nyomban, amint kitettem a lábam a szobából, egy fiúcska szaladt el előttem sebesen. Nem volt ismerős sem az arca, sem a testalkata. Csak utólag döbbentem rá, hogy feltehetően a másik új fiúval találkoztam. Boldognak tűnt, vidáman sietett a többi gyerek után az étkező felé.

Valakinek könnyebb, már az első napon önfeledten érzi magát az árvaházban, azonban valakinek nagyon nehéz. Másak a történetek, mindenki más okból került be, és az életkorok is különbözőek, mégis egyek vagyunk. Hisz egyetlen egy közös tényező mindannyiunkat érint.

Négy fürdőszoba volt az épületben; kettő a földszinten, kettő pedig az emeleten, nemek szerint külön. A választás kétségtelenül az egyik földszintire esett, hiszen az emeleten az idősebb korosztály foglalta a helyet, őket pedig nem szerettem. Egyfolytában csúnyán néztek rám, és több alkalommal is megtörtént, hogy könnyűszerrel fellöktek.

A fülsértő ricsajból a csendes fürdőszobába léptem. A falakat kopott csempék díszítették, együtt a maszatos tükrökkel.

Mégálltam az egyik mosdókagyló előtt, mire egy nálam magasabb, unott tekintetű fiú került ki, és hagyta el a helyiséget. Így már egyedül voltam. Ilyenkorra a többség már az ebédlő ajtajában várakozik.

Nyikorogva megnyitottam a csapot, és gondosan megmostam az arcomat, aztán kiegyenesedtem, és szemügyre vettem a tükörképemet. Egy szomorú Taehyung nézett vissza rám. Mikor mosolyogtam én utoljára? Egyáltalán mosolyogtam valaha? Megráztam a fejem, majd megtöröltem az arcomat.

A fogmosás végeztével fürgén visszasiettem a szobámba... immáron szobánkba.

Az új fiú az ágyán üldögélt, és gyötörten dörzsölgette szemét. Az ajtó túloldalán gyerekek kacarászása, kiabálása és léptek zaja hallatszott. Subin néni mosolyogva nyitott be a szobába. Ha a gyerekek vidámak voltak, akkor ő is.

- Taehyung drágám, kísérd el szépen Jeonggukot az étkezőbe - kérte barátságosan. - Majd odaülök mellétek, csak előtte össze kell takarítanom a társalgóban széttört vázát. Menjetek csak, menjetek!

Mielőtt bármit is szólhattam volna, hűlt helyét találtam a néninek. Még sosem láttam őt dühösnek. Ha szándékosan felgyújtanák az épületet, sem haragudna. Valószínűleg azt szajkózná mindenkinek, hogy biztos csak véletlen volt az egész.

Összetalálkozott a tekintetem a szobatársaméval. Tehát Jeongguk.

- Öltözz fel, és mehetünk is - utasítottam, mire ő előkotort a szekrényéből egy kék, csíkos pólót, és egy nadrágot. Szépen az ágyra helyezte, majd szégyenlősen vakargatni kezdte a nyakát. Megpördültem a tengelyem körül, és türelmesen megvártam, amíg felöltözik. Amikor mindketten készen álltunk, elhagytuk a szobát.