inner child ↬ taekook

04

2003. április 12.

Lényegtelen, semmitmondó dolgokról, ám sokat beszélgettünk. Jeongguk is megbátorodott a maga módján, és én is valamelyest megbarátkoztam halk társaságával.

Már kicsit sem zavart, ha tanulás közben mellettem rajzolgatott, ha egymással szemben fogyasztottuk el az ebédet, vagy ha elalvás előtt szép álmokat kívánt.

Már nem volt annyira tartózkodó velem szemben, csupán letört, amiről egykori könnyes szempillái árulkodtak. Egy hónap után sem bírt beilleszkedni, és ez bántotta.

Ez volt bennünk a közös; én sem voltam képes megbarátkozni a helyzettel... Hét hosszú évig.

Hazaértem az iskolából, elfogyasztottam az uzsonnámat, majd eltökélten helyet foglaltam a padlón, és kirámoltam a taneszközeimmel az asztalra. Fellapoztam a természetrajz könyvemet, és elkezdtem kijegyzetelni a füzetembe azt az anyagrészt, amelyikről a tanárnő magyarázott az órán.

Nem volt hosszú, kizárólag öt sor, mégis nehézkesen haladtam vele. Lehet, hogy a képek miatt kalandoztam el; ezek állatokat ábrázoltak a világ minden tájáról. Mégha csak fotókon is, de szüntelenül elterelték a figyelmemet.

Váratlanul Jeongguk toppant be a szobába. Barna kis mellény feszült vékony pólója fölött, farmernadrágban és rendezettre fésült hajjal bukkant fel. Már vártam őt, ugyanis a reggeli óta nem találkoztunk.

- Szia - huppant le mellém, majd mélyen a tankönyvembe hajolt, és jól megvizsgálta benne a fotókat. - Ez egy elefánt - mutatott a nagy, szürke teremtményre.

- Igen - helyeseltem elképedten. - Honnan tudtad?

- Láttam az állatkertben. Élőben még nagyobb - mesélte széttárva karjait.

- Voltál már állatkertben? - álmélkodtam.

- Igen. Sok állatka van ott - felelte, majd rámutatott egy másik képre. - Ez egy nyuszi! Nagyon puha!

- Tudtad, hogy hasonlítasz a nyuszikra? - kérdeztem, és háttal az ágy oldalának dőltem.

- Mi? - zökkent ki az élénk mesélésből, aztán fejét oldalra biccentve így folytatta: - Miért?

- A fogacskáid - válaszoltam egyszerűen, aztán visszahajoltam a füzetem fölé, és folytattam a körmölést.

Jeongguk a szokásához híven csendben ült mellettem, csakhogy amikor végeztem se moccant semerre. Láttam, hogy szeretne tőlem kérdezni valamit, viszont nem tette. Talán még nem volt hozzá kellő bátorsága.

- Kérdezni szeretnél valamit? - puhatolóztam, mire egy aprócskát bólintott. Kezével a nyakát kezdte piszkálni; folyamatosan ezt tette, amikor zavarban volt.

- Te még soha nem voltál állatkertben? - pislogott nagyokat szégyenlősen.

- Még nem - csóváltam a fejem.

Emlékeztem, amikor utoljára állatkertbe mehettem volna a házzal, mindössze 4 éves voltam. Sok gond volt az elhelyezésemmel, ezért ki kellett hagynom ezt a kiruccanást.

- Pedig nagyon mókás hely.

- Talán egyszer - vontam meg a vállam.

A későbbiekben Subin néni látogatott meg minket, és egy óriási mosollyal az arcán közölte velünk, hogy az árvácskák, amelyeket nagyjából egy hónapja ültettünk, elkezdtek kivirágozni.

Elszántan igyekeztünk ki az udvarra. A többi gyerek focizott, csúszdázott vagy éppen a homokozóban játszott hangos kacarászással Lily néni felügyelete alatt, azonban mi nem figyeltünk rájuk, csakis a konyhakert felé tartottunk. Minjun bácsi egy kapával a kezében munkálkodott, amíg mi a lila és sárgás színekben pompázó virágokat mustráltuk.

- Leszakíthatok egyet? - guggolt le a virágok mellé Jeongguk.

- Nem, mert akkor hamar elhervad, és nem tudjuk őket sokáig csodálni - húztam fel engedetlenül a földről a kölyköt.

Ő fancsali ábrázattal fordult az irányomba, mire könnyek áradata csordult ki látókáiból közvetlenül a hibátlan, világos bőrére. Megpördült, és sebesen szedve a lábát a bejárat felé szaladt.

Valami rosszat mondtam volna? Nem értettem, miért történt mindez, mivel érdemeltem ezt ki. Hevesen megráztam a fejem, lehajoltam, majd könnyűszerrel letéptem a kezemhez legközelebbi lila virágot, és utána siettem.

A jellegzetes illatú épületbe léptem, és menten megközelítettem a szobánkat, viszont ott nem találtam meg őt. Ekkor átszaladt egy gondolat az agyamban; mi van, ha Subin nénit kereste föl?

Annyit rohangáltam a létesítményben, mint még soha. Fel-alá, ide-oda, és az egyik folyosó elején hirtelenjében Subin néni kellemes hangja ütötte meg a fülemet, ezért gyorsabbra vettem a tempót.

Olyan erősen szorítottam a kezemben a lila növénykét, hogy teljesen izzadt lett a tenyerem, ezért a jobbomból a balomba cserélgettem a virág helyét.

Betértem az egyik folyosóra, és annak végén meg is találtam a két keresett illetőt.

- Jeongguk! - szólítottam kimerülten, és az oldalamhoz kaptam a kezem. A szaladgálás nem tett jót, főleg, hogy ki nem állhattam a sportokat és a testmozgást.

A kisfiú a karosszékben ücsörgő Subin néni ölében pihent, és még mindig csüggedten szipogott, tenyerével gondosan eltakarva kicsi, finom arcát.

A néni nem támadott le, nem kérdezgette, mégis mit mondtam a fiatalabbiknak, csak fürkésző tekintettel vizslatott a kezemben tartott virággal együtt, melyet azonnal átnyújtottam Jeongguknak, amikoris végre hajlandó volt kikukucskálni rövidke ujjai között. Játszva a combjára ejtettem a virágot, mire ő csupán megdörzsölte piros, könnyes szemét.

- Miért tépted le? - nézett a combján pihenő virágszálra. - Nem szabadott volna...

- Ez csak egy virág - legyintettem.

Jeongguk az ujjai közé vette a növénykét, lemászott Subin néni öléből, majd elém lépett, és szorosan átkarolt.

Jócskán alacsonyabb volt nálam, feje búbja csak az államig ért. Közelségét illetődötten fogadtam, de ő csak egyre mélyebbre fúrta arcát mellkasomba. Hallhatta, ahogyan szívem minden egyes dobbanásával ki akar szabadulni helyéről.

Esetlenül visszaöleltem, majd Subin néni halványan mosolygó arcára tévedt a tekintetem.

- Miért sírtál? - kérdeztem halkan az átnyalábolt fiútól.

- Hiányzik anya - motyogott - és apa is...

- Jeongguk - toltam el magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni. - Nem kell félned.

Öt éves árvaként még nem érthette, hogy család, otthon már nincs többé.

Akárhányszor elszontyolodott, magyarázni kezdtem neki hasonlóan, mint amikor nekidobtam a könyvet. Tudtam, hogy nem érti miről hadoválok, mégis végül összeszedte magát, és nem szipogott többet.

Úgy láttam, nem a szavaim hatottak rá, hanem a törődésem, hogy figyelek minden egyes mozdulatára, beszélek vele és mellette állok.

Ahogyan Subin néni a szívén viselte a sorsomat, én úgy Jeonggukét. Tudtam, mit él át, hisz hozzá hasonlóan régen én is betöltöttem a legfiatalabb gyerek szerepét a házban.

Akkor még nem ismertem a múltját, de ma még óvatosabban bánnék vele. Mert igaz, akkor azt mondtam, nem sajnálom, később ugyan szörnyen megsajnáltam...