inner child ↬ taekook

09

2005. október 11.

Reggeli után óriási felfordulás kerekedett a házban. Subin és Lily néni a folyosón szaladgáltak, az emeleten lakó gyerekeket pedig le sem engedték a földszintre.

Az ajtóban álltam, Jeonggukot magam előtt átkarolva szorongattam. Államat a feje tetején pihentettem, ezért hajának kormos tincsei csiklandozták az ajkamat. Mindketten nagyon fáradtak voltunk még azokban a korai órákban, ezért pihenni szándékoztunk volna, de a lábdobogások ezt nem hagyták.

Az előttünk fellelhető szoba ajtajában is ott ácsorgott két fiú, akikkel olykor-olykor váltottam már szót, habár csak azóta, amióta Jeongguk a házba került. Barátoknak nem neveztem volna magunkat, ennek ellenére még így is számtalanszor beszálltak pár társasjáték mérkőzésbe vagy a focizásba.

A rendkívüli zűrzavar következtében még többen merészkedtek ki a folyosóra, és egymást faggatózva leskelődtek.

- Ti tudjátok, mi van? - érkezett a kérdés a szemközti szoba ajtajából. Jeonggukkal szinte egyszerre csóváltuk meg fejünket.

Még mielőtt a szomszédaink tovább kerdezősködhettek volna, egy másik kölyök szaladt oda hozzánk. Lefékezett, aztán lihegve a térdére támaszkodott, és hadarni kezdett.

- Halottátok? Jisungék szobájában mindenki bárányhimlős - állította fölöttébb drámaian. - Subin néniék átnéznek mindenkit.

- Oh, ember, én már voltam bárányhimlős. Kegyetlenül viszket, majd megbolondultam - mesélte az egyik szemközti szomszédunk.

Jeongguk a tekintetem kereste, aztán mivel a folyosó végéről meghallottuk Lily néni hangját, ahogyan mindenkit betessékel, mi is inkább visszahúzódtunk a szobánkba.

- Te voltál már bárányhimlős? - kérdezte Jeongguk.

- Még nem, és te?

- Én sem.

Ledőlt az ágyába, én pedig az enyémbe, aztán szótlanul meredtunk előre.

- Egy kicsit félek - vallotta be pár másodperc hallgatás után. - Amiket a fiú mondott, nem hangzik kellemesen.

- Minden rendben lesz - csitítottam, aztán higgadtan vártuk tovább a felügyelőinket.

A hölgyek hamar megérkeztek, és Jeonggukkal indítottak. Segítettek neki levenni a pólóját, hogy aztán tüzetesen átnézhessék csupasz kis testét. Még egy lázmérőt is hoztak magukkal.

Jeongguk láthatólag szégyellte magát, megállás nélkül a tarkóját piszkálta. Levettem róla a tekintetem, és a padlót vizslattam tovább; ekképpen próbáltam segíteni, ne érezze magát még kényelmetlenebbül.

- Rendben van, Gukkie, felöltözhetsz. Úgy tűnik, semmi bajod.

Ezután én következtem. Levetkőztem, megvizsgáltak, és már azon voltam, hogy felveszem a pólóm, amikor Subin néninek feltűnt pár apró pötty a hónaljamnál. Lily nénivel némi tanácskozás után megállapították, hogy én is elkaptam a bárányhimlőt.

Szerencsére lázas sem lettem, és a pöttyöcskék sem viszkettek. Szépen viseltem a betegséget, azonban Jeongguknak még így is a túloldali szobában kellett maradnia, amíg Subin néniék nem döntöttek, mi legyen.

Szobatársam arcán a kétségbeesés és a félelem érzései váltakoztak, amikor el kellett hagynia a helyiséget.

Kicsit dühös voltam, valójában semmi bajom nem volt, sőt roppantul jól éreztem magam, és biztos voltam benne, hogy a betegség már Jeonggukban is ott bujkál.