inner child ↬ taekook

07

2003. szeptember 1.

Jeongguk hatodik születésnapja és az első napja az iskolában.

Subin néni kegyetlenül aggódott a kisfiúért az iskolakezdés miatt. Jeongguk az egészet úgy értelmezte, mint egy születésnapi ajándékot. Iskolatáskát és taneszközöket kapott, mindemellett nyilvánvalóan rendes ajándékot is.

Karácsonyra és születésnapjainkra mindig kaptunk pénzt az államtól. A gyerekek, akiknek még kimenőjuk is volt, egy kevéske zsebpénzt egyaránt kézbe kaptak. Mindenkinek jutott valamennyi hónaponta.

Jeongguk egy saját focilabdát kért, amely reggel az ágya mellett várta, egy ráragasztott kék masnival a tetején. Szép darab volt, olyan drágább fajta. Subin néni megpróbálta a legtöbbet kihozni abból a fikarcnyi wonból, amelyben részesültünk.

Jeongguk túlontúl boldog volt, nekem pedig meg kellett ígérnem, hogy amint lesz rá lehetőségünk, játszom vele.

Az iskola nyitóünnepségére Subin nénivel közösen, busszal mentünk, mert több kisgyermek is abban az évben kezdte iskolai tanulmányait.

Valamelyest büszke voltam Jeonggukra, figyelmesen hallgatta az igazgató úr beszédét, és sokkal értelmesebbnek hatott a többi gyerek között, akik öt percig sem bírtak nyugton maradni.

Én hátrébb ültem, onnan kémleltem őt. Abban a tanévben lettem harmadik osztályos.

Reméltem, jól ki fog jönni az osztálytársaival, mégha azok kevésbé is tűntek annyira hallgatagnak, mint ő.

Később láttam pár kisgyereket sírni, azonban Jeongguk semmi jelét nem mutatta búslakodásnak. Addigra már sokat meséltem neki az iskoláról, így attól, mint helytől, cseppet sem rettegett.

Megbeszéltük, hogy mindig ott leszünk egymásnak, mégha másik tanteremben is, a szünetekben pedig garantáltan együtt fogunk lógni.

Délután, amikor hazaértünk, a szülinapi ajándék mellé járó szülinapi algaleveshez is hozzájutott, amelyet - mivel nálunk hagyomány - mindenkinek elkészítenek születésnapjára a szakácsok, és erről főleg Subin néni gondoskodik. Miközben evett, mesélt az osztálytársairól. Azt mondta, nagyon kedvesek vele.

Így telt Jeongguk legelső születésnapja, amelyet az árvaházban ünnepelt.

2003. október 13.

Jeongguk állandóan mellettem foglalt helyet a buszon, és a szünetekben is minduntalan egymással beszélgettünk vagy játszottunk.

Összességében kedvelt iskolába járni, és a tanulásnak is lelkesen állt elébe. Én is sokkal jobban éreztem magam így, hogy nem voltam teljesen egyedül.

Egy csütörtöki felhős napon azonban nem jött oda hozzám a szünetben.

A folyosón üldögéltem az osztálytermem előtt egy padon, és messziről vizslattam, ahogyan a lépcső előtt guggol, és az osztálytársaival játszik.

Sosem voltam még olyan féltékeny, mint akkor. Odamehettem volna, talán engem is szívesen bevonnak a játékba, ugyan az osztálytársaim nem kíméltek volna, hogy elsős gyerekekkel játszom. Nekik megvoltak a saját, nagyfiús játékaik, amelyekben viszont én nem kívántam részt venni.

Jeongguk egyik napról a másikra tűnt el mellőlem. Barátokat szerzett, játszótársakat.

Egy hét múlva este zuhanyzás közben, emlékszem, rettentően sírtam. A házban beszéltünk és játszottunk, de az iskolában szinte soha. Átkozottul hiányzott, és nem akartam újra magányos lenni.