inner child ↬ taekook

05

2003. április 15.

Reggel az ablakon kopogtató eső monoton zajára ébredtem. A kék plédem a nyakamig húztam, és gondolni sem akartam arra, hogy ez alól ki kell majd bújnom.

Újfent lehunytam a szemem, de nem maradhattam így hosszú ideig, mivel valaki járkált a szobában. Ez először megrémített, ezért feltoltam magam az ágyon, és a zajforrás felé fordítottam a fejem.

Jeongguk térdelt egy kis sámli tetején az ablak előtt és figyelemmel fürkészte, hogyan járnak táncot azon az esőcseppek.

Mindig megfeledkeztem erről a fiúcskáról. Néha olyan volt, mintha nem is létezne, reggelente meg főleg, mert olyankor mindig külön jártuk utunkat. Én korábban keltem, az irányt a fürdőszoba felé vettem, és aztán vagy a szobánkban, vagy az ebédlőben találkoztunk ismét.

- Jó reggelt - suttogtam neki, ő viszont rám se hederített. Ásítottam egyet, ámde ezt is elnyomta az eső, és a folyosón kiáltozó gyerekek ricsaja.

Kimásztam a takaró alól, a mozgásra pedig csakhogy felfigyelt. Csillogó, koromfekete íriszei boldogságot árasztottak a külvilág felé.

- Hyung! Esik az eső! - mutatott a zord felhők irányába.

- Látom, látom - bólogattam, de nem értettem örömének mivoltát. Megköszörültem a torkom, aztán finoman hozzátettem: - És?

Feleletben nem részesültem, egy kecsesen csengő hang szakította félbe a történéseket.

- Jó reggelt, angyalkáim!

- Magának is, Subin néni - perdültem az ajtó irányába, Jeongguk pedig lemászott a sámliról.

- Csókolom. Esik az eső! - jelentette be a néninek is, aki nyomban, derülve csevegni kezdett az időjárásról.

- Ne aggódjatok, délutánra eláll!

- Tényleg? - lelkesedett a fiatalabbik, aztán újra az ablakra tapasztotta tekintetét.

- Igen - bólogatott. - Most már gyertek reggelizni!

Elhagyta a helyiséget, és nem sokkal utána, amikor összeszedtem a cuccaim, én is az ajtóhoz kanyarodtam.

- Tae - szólított szégyenlősen a fiú.

- Igen? - vontam fel a szemöldököm. Egy pontban toporgott a szoba közepén, és az vettem észre, nincs bátorsága közölni, mit szeretne.

- Mehetek veled? - mormolta alig hallhatóan.

A szakadó zuhé teljesen elnyomta gyermeki hangját. Mintha ő kívánta volna, hangosabban ömöljön, hogy véletlenül se halljam meg kérését. Egyről a kettőre visszacsöppent a félős kölyök testébe.

- A fürdőszobába? - kérdeztem.

- Oda.

Oldalra döntött buksival várakozott a feleletre.

- Gyere - szóltam egyszerűen, és ezzel fel is vidult. A szekrénye mellé pattant, és ruhák után kezdett matatni.

Kissé meglepetésszerűen ért hangulata. Egyik pillanatról a másikra olyanná vált, mintha kicserélték volna, mintha egy másik kisfiúval álltam volna szemben. Ott lapult benne a félénkség ha szólni, illetve ha tenni kellett valamit, de az időjárás és az én beleegyezésem teljesen kihozta a sodrából.

A visszahúzódása még a régi önmagára emlékeztetett. Arra a gyerekre, aki az első napján megállás nélkül sírt, és arra is, aki pár napja a szülei miatt hüppögött, ekkor azonban majd' kiugrott a bőréből.