inner child ↬ taekook

11

Gyötrelmesen fájtak a történtek, de végül rábírtam vacogó lábaimat a futásra. Átbújtam az ajtóban ácsorgó hölgy karja alatt úgy, hogy a tekintetével véletlenül se találkozzak.

Én voltam a hibás, csak én, hogy nem állítottam meg Jeonggukot, amikor az kieszelte ezt a szörnyű tervet.

A lábaim vittek előre, ahogyan csak bírtak, noha a fejemben, ahol úgy cikáztak a gondolatok, mint versengő és szikrázó hullócsillagok, már jóval messzebb jártam.

Lábdobogásom az emeleten lakókat is kétségkívül felverte, ugyan ez érdekelt akkor legkevésbé.

Szinte feltéptem az ajtót a szobánkhoz, aztán kíméletlenül be is csaptam, ezzel jelezve az utánam igyekvő nőnek, ezúttal nincs rá szükségünk.

Jeongguk zokogott, úgy bömbölt, mint egy csecsemő. A tízévesek csak úgy nem sírnak, bár az életkor efféle körülmények között amúgy sem lett volna mentség, a felnőttek is megtörnek ilyen esetekben.

Megálltam fölötte, térdét átkarolva, fejét elrejtve rázkódott a teste, és minden levegővételnél érdes hangok törtek fel a torkából.

Hogy miként reagálna a támogatásomra, kizárólag úgy tudhattam meg, ha apránként közelebb férkőztem hozzá. Először csak leültem mellé, de nehéz volt leküzdenem a késztetést, hogy ne szorítsam azonnal a karjaim közé.

Olykor olyannyira küzdött a levegőért, már én éreztem úgy, hogy megfulladok. Megérintettem a hátát, amely jobban reszketett, mint egy téli estén. Lényegében minden porcikája átkozottul remegett.

Több időt akartam adni magunknak, viszont nem bírtam várni; átkaroltam a vállát, ezt követően pedig az egész libabőrös testét. Nem reagált semmit, mindamellett nem is taszított el magától, és ez volt az egyetlen, aminek abban a pillanatban örvendezhettem.

Megpróbáltam rendbe rakni a gondolataimat, hogy mondjak valamit, de a számban összegyűlt nyál oly keserűen marta a nyelvem, hogy képtelen voltam erre. Egyetlen konkrét gondolatot sem voltam képes összerakni a fejemben, ahogyan a fülsértő bőgést hallgattam.

Eltelt pár perc, aztán Subin néni is felbukkant, arcán olyan aggodalmas kifejezéssel, amelyet emberen még nem láttam. Mintha maga a fájdalom toppant volna be szívszaggatóan fenséges módon.

- Jeongguk... - suttogta, aztán odalibbent a kisfiú elé, csakhogy az egy pillantásra sem méltatta őt. Amikor a nő meg akarta simogatni, ellökte a kezét.

A néni nyugtalanul felém fordult, és most először úgy tűnt, mintha nem tudná, hogyan tovább. Ingerült tekintettel kért tőlem segítséget, mivel én voltam az egyedüli, akit a fiú szépen megtűrt maga mellett.

De ha Subin néni nem tudta, mi lesz így, nekem honnan kellett volna tudnom?

- Gukkie, szívem - próbálkozott újfent, mire Jeongguk, jó pár keserves perc után először, felemelte a fejét. Duzzadt szemével pislogott a nőre, a dokumentumjában fellelhető portréjához képest mintha egy másik kölyköt próbáltunk volna békíteni.

Gyűlöletet sugárzott a tekintete, de hogy a nőszemély vagy a világegyetem felé, azt nem tudtam meghatározni. Hihetetlennek véltem, hogy Subin néni éppen erről nem szólt volna. Jeongguk úgy ragaszkodott azokhoz az iratokhoz, mintha tisztában lett volna a ténnyel, hogy titkolnak előle valamit. Egy ilyen információról nem lehet csak úgy megfeledkezni.

Az árva gyermekek már csak ezt érdemlik? Nekünk csak ez járt? A sínylődés és a rémület egymást földig tiporva igyekeztek az árvák szívének meghódítására, hogy aztán annak belsejében ne maradjon semmi csak a fájdalmasan lüktető vér. A fájdalmasan lüktető vér, amely bár csak ne lüktetne, lüktetne inkább más szívében; Jeongguk édes szüleinek szívében.