inner child ↬ taekook

16

Jeongguk zavartan, hullafehér arccal piszkálta körmét, amikor mi Subin nénivel betoppantunk a szobába. Felnézett ránk, és még pislogni is elfelejtett.

A néni megkért, hogy foglaljak helyet, nekem pedig ekkora már fölöttébb remegett a kezem. Mindkettőjüknek túlontúl nyugtalan kisugárzást kölcsönzött testbeszédük, és én nyomban tudtam, hogy baj van. Rettentő nagy baj, és ez most nem a banános tej miatti meglógásról vagy a verekedésről fog szólni.

- Taehyung - fogott bele Subin néni, és engem majd' megölt a kíváncsiság, mi a zökkenő, ugyanakkor inkább elszaladtam volna előle.

Meglepett, hogy Jeongguk szüntelenül rajtam tartotta tekintetét, mert az ilyen nyomasztó alkalmakkor mindig a padló mustráláshoz ragaszkodott. Úgy tett, mintha most látna először... Vagy utoljára.

- Mindenekelőtt is rettenetesen sajnálom az utóbbi heteket. Tudom, hogy nehezen viseled a napokat azóta az ostoba verekedés óta, sőt azt is tudom, hogy iskola után nem mindig érkeztél haza időben, vagy hogy mennyire nem bízol bennem mostanság. Ez bánt a legeslegjobban, szívem.

Nyeltem egyet. Visszatért a gombóc a torkomba.

- Ismerlek, Taehyung, ha nem is százszázalékosan, de nagyon.

Jeongguk elülső fogait ajkába mélyesztette. Ezt látva szükségesnek éreztem, hogy én is így tegyek. Fémes íz kerítette hatalmába nyelvemet.

- Sajnálom, de valóban nem mondtuk el az igazat.

Jeongguk egészen addig visszatartotta lélegzetét, amíg én nem reagáltam az iméntiekre.

- Tudom.

Csak ennyit voltam képes a szemükbe mondani. Jeongguk kieresztette tüdejéből a levegőt.

- Taehyung, szívem, csak annyit kérek, hogy hallgass végig engem... engem, és Jeonggukot. Ne csinálj semmi olyat, amit később megbánnál, jó? Nyugodj meg, angyalkám, és figyelj.

A becézgetések, mint szétszórt virágok díszítették a fájdalmas és csúnya igazságot, melyet megismerni készültem.

Egy percet sem kaptam, nyomban belelöktek a mély vízbe. Talán, ha adnak egy kevés időt, azt menekülésre használtam volna, ez okból nézve pedig nem volt gond, hogy előzmény nélkül állítottak a tények elé.

- Figyelek.

Rövid feleleteimben nyoma sem volt az iszonytató zavarodottságnak, viszont ha hosszasan kellett volna taglalnom válaszomat, hangom minden szónál megremegett volna.

- Számodra minden ott kezdődött, amikor összeverekedtél Jeonggukkal. Emlékszel, miket mondott neked akkor?

- Igen.

Hogyan is felejthetném el azokat a súlyos, vállamra nehezedő sorokat, azt a tapintatlan, lelkemre égésnyomokat ejtő minősítést? Na, és hogyan felejthetném el azt a csattanást, amellyel Jeonggukot büntettem?

- Bántott, amit mondott? - puhatolózott a néni.

- Arról, hogy... - motyogtam, és szégyenlősen Jeongguk irányába kukkantottam, ahonnan egy hasonló ábrázat tekintett vissza rám. - Arról, hogy itt hagyna? Hogy szerinte kisajátítom, és miattam nem kaphat szeretetet?

Minden szóra, hangsúlyra precízen emlékeztem.

- Igen, arról.

- Egy kicsit bántott - feleltem halkan, de aztán felkarolt az eltökéltség, és másképpen folytattam. - De neki volt igaza. Mindenben Jeongguknak van igaza, én rontottam el a dolgokat.