inner child ↬ taekook

20

2009. szeptember 14.

Már 2 hónapja nem láttam Gukkiet, ezenfelül még beszélni sem beszéltünk. Minden nap felelevenítettem életem első hét évét, abba kapaszkodtam, hisz akkor is bírtam egyedül, bár ez nem nyugtatott meg kellőképp.

Subin néni nem érte el a családot telefonon, más elérhetőségünk pedig nem volt hozzájuk, mivel még Erina is utánuk repült, több családtagot pedig nem ismertünk.

Elkezdtem az első évemet a középiskolában, és fogalmam sem volt, ha Gukkie Japánban van, ő miként vesz részt az oktatásban.

Szívesen meséltem volna neki az új környezetről, osztálytársaimról, akikkel talán ki is jöhettem volna, de túlságosan lekötött a fiú miatti aggodalmaskodás, így nem tudtam az ismerkedéssel foglalkozni.
Nem mintha a gyerekeket annyira érdekeltem volna, hamar megtudták, hogy árva vagyok, és mivel elég csendes is voltam, magányos maradtam. Volt az osztálytársaim között még pár gyerek az árvaházból, de különösebben ők sem foglalkoztak velem.

Padtársam sem volt, bár nem is bántam, hogy ennyire ignorálnak, mivel a végén még elkezdtek volna piszkálni, mint egy másik félénkebb fiút az osztályban. Ő véletlenül egy neveletlen, undok srác mellett foglalt helyet az első napon, aki nyomban zaklatni is kezdte.

Így történt, hogy az egyik reggelen, amikor beléptem az osztályterembe, észrevettem, hogy a visszahúzódó fiú ott várakozik az asztalomnál. Kezében volt a táskája, és amikor meglátott, rémültebbre váltott az ábrázata.

Lassan megközelítettem a padot, de amikor odaértem, sem szólított meg, csak miután kipakoltam a tanszereimmel.

- Taehyung - szólt csendesen, és esküszöm, hogyha azon a napon még nem is járt eleget a fejemben Gukkie, ekkor önkéntelenül az eszembe jutott. Osztálytársam rá emlékeztetett, ugyanolyan félénken szólította nevem, mint olykor Jeongguk szokta.

- Szia - emeltem rá a tekintetemet, de mást nem mondtam.

- Jaj, igen, szia - motyogta, ekkor viszont táskája majdnem kicsúszott a kezéből. Nem igazán merte kinyögni, mit szeretne, ezért segítettem neki. Ezt a lépést nekem sem volt könnyű megtenni, bár nem úgy tűnt, mintha a srác rosszat akarna.

- Szeretnél kérdezni valamit?

Jeonggukot is így bátorítottam. Képtelen voltam a Jeonggukkal való emlékeimet nem a mindennapokhoz hasonlítani.

A fiú megigazította egyenruhájának sötétkék nyakkendőjét, nyelt egy nagyot, és végre kibökte, amit szeretett volna.

- Ideülhetek melléd?

Amint elhagyták száját a szavak, úgy álldogált tovább, mint aki pofonra vár, egy elutasító válaszra. Nyomban tudtam, mit fogok felelni, de azért még egyszer átgondoltam, mire vállakozok.

Először is, nem fog-e az órákon zavarni, másodszor is, előző, rosszmájú padtársa, nem fog-e engem is bántani, utólag pedig, hogy csámcsog-e, mert utáltam, ha valaki csámcsogott.

Felnéztem az alacsony fiúra, pufi arcára, ahogyan nyugtalanul ajkát harapdálja, és már nem akartam tovább kínozni szegényt.

- Persze, Jimin, nyugodtan mellém ülhetsz - feleltem, ő pedig megkönnyebbültem kifújta a levegőt.

- Köszönöm! - hajolt meg, aztán helyet foglalt mellettem.

Jeonggukra emlékeztetett, mégis meg tudtam állapítani, hogy valójában különböznek. Kíváncsian néztem elébe, új padtársam a jelenlétével mit fog hozzáadni napjaimhoz.