inner child ↬ taekook

13

2008. április 4.

Fölöttébb sok minden történt az utóbbi napokban, ennélfogva minden este fáradtan zuhantam bele az ágyamba vagy éppenséggel Jeonggukie ágyába. Az első pár napban egyszerűen nem tudtam őt egyedül hagyni, de aztán fokozatosan visszaszoktam a saját fekhelyemre.

Kimerített, hogy állandóan a kisfiúval kellett foglalkoznom, ám egyáltalán nem bántam. Szerencsére egy kis idő múltán újra szóba állt Subin nénivel, és apránként megjelentek halvány mosolyok is pofiján.

Majdnem egy hónapra jártunk már a naptól, amikor a reményvesztett incidens történt, de Jeonggukie minden nap, mintha csak egy létrán mászna fel a szakadékból, újabb és újabb fokokat tett meg a kéken pompázó égbolt felé.

Az, hogy már nem volt távolságtartó Subin nénivel, rendkívül könnyített a vállamra nehezedő súlyon. Így már nem aggódtam annyira, ha levettem róla a szemem egy másodpercre.

Minden kifogástalanul rendben ment, de volt egy aprócska bökkenő, amin Subin néni jelenléte sem tudott segíteni. Jeonggukot eszméletlenül nehézzé vált lekötni, egyfolytában unatkozott. Egyetlen dolga akadt csak, a tanulás, és amint végzett feladataival, nyomban mellém férkőzött.

Ez volt az utolsó előtti évem általános iskolában. Jeongguk osztályához képest mi jóval több feladatot kaptunk, sokkal szűkebb határidővel, ezáltal nem tudtam folyton vele játszani.

Ő régen, mégha visszahúzódóan is, ugyan elszórakozott a többi gyerekkel, ha úgy hozta az élet, most azonban senkire és semmire sem nézett, kizárólag rám.

A régi időkben, ha ketten voltunk, legtöbbször társasjátékoztunk, mesét néztünk vagy rajzoltunk, szép idő esetén az udvaron beszélgettünk, és amíg én nem értem rá is egykettőre feltalálta magát. A pörgettyűjével játszott, a focilabdjávál vagy a kisautóival, ezúttal viszont rá sem nézett ezekre a játékszerekre. Amikor faggatózni kezdtem, miért nem nyúl ezekhez a játékokhoz, azt mondta, hogy mindegyikről keserves dolgok jutnak eszébe.

Az egyik este, amikor nehezen tudtam elaludni, ezen töprengtem. Sorra vettem a tárgyakat, melyik milyen gondolatokat vagy emlékeket idézhet fel benne. A pörgettyűnél feltehetően a karácsonyok jutottak eszébe, mert ezen az ünnepen rendkívül vágyódott a szülei után. A focilabda mellett édesapját láthatta, ugyan a kisautók ellen semmit sem tudtam felhozni, úgyhogy erről külön puhatolóztam nála.

Igaz, a kisautókkal már amúgy sem játszott annyit, alkalomadtán elővette és megvizsgálgatta őket, de különösebben nem szórakozott velük a mindennapokban sem. Ezúttal a járgányokkal teli dobozt az ágy alatti sötét mélység rejtette.

- Hyung, kérlek siess! Úgy unatkozom - nyafogta az egyik délután az ágyamon fekve, fejjel lefelé lógatva fejét annak végéről. Már öt perce megállás nélkül csacsogott. Ez tökéletes pillanat volt arra, hogy kikérdezzem a kocsikról.

- Miért nem veszed elő a kisautóidat? Olyan régen láttam már őket - jegyeztem meg, mire rendesen felült, aztán fancsali ábrázattal vizslatta tovább az arcom. Várnom kellett pár percet, mire kinyögött valamit.

- Subin néni mondta, hogy... - fogott bele a válaszba, de aztán fürgén el is hallgatott, és inkább más feleletet adott. - Utálom az autókat. Sosem ülök majd autóba.

Ezáltal megértettem mindent a kisautói mellőzésével kapcsolatban, és inkább el is tereltem a témát, megkérve őt, segítsen a házi feladatommal, ami mellesleg nem ment neki, de amíg kis buksiját törte sem nyafogott vagy unatkozott tovább.

Minseo nénivel, a pszichológussal soha többet nem találkoztunk. Amikor Subin nénitől tudakozódtam, mi okból nem jön újra, hisz megígérte, akkor ő elterelte a témát. Ezzel kapcsolatban rossz előérzetem támadt, és bármit is csináltam, ott csüngött gondolataimon a gyanú, hogy Subin néni megint titkolózik. Jeonggukie nem bánta, hogy soha többé nem látja a nőt, és meg sem kérdőjelezte a dolgokat, ellenben én belevéstem a fejembe, és Subin néni minden mozdulatát illetve szavát óvatosan figyeltem tovább.