inner child ↬ taekook

23

2014. július 13.

Minden úgy történt, ahogyan azt elterveztem, és talán ekkor voltam először igazán boldog Jeongguk társasága nélkül.

Befejeztem az iskolát, és elkezdtem az árvaházban dolgozni. Jimin is munkát vállalt egy kávézóban, hogy tudjuk fizetni a lakást. Nyár kezdetéig a szülei fizették nekünk, és még ekkor is számtalanszor segítettek, de legalább volt saját keresetünk.

Amikor elhagytam a házat, nagyon kevés pénzt kaptam az államtól, aligha ki tudtam fizetni a lakást. Míg be nem fejeztem a sulit, munkát sem tudtam vállalni, mivel nem volt szabadidőm rá.

De végre így, lakással, munkával, mint egy igazi felnőtt, viszonylag magabiztos lettem. Jiminnel nem volt unalmas az együttélés. Ott segítettük egymást, ahol csak tudtuk. Magányos sem voltam. Egy árvaházból érkezett gyereknek az ilyen élet álom lett volna. Valóban mesés volt, hálás voltam, hogy ilyen szépen összejöttek a dolgok, mégis nyugtalanított egy apró bökkenő. Jeonggukról még mindig nem voltak híreim, és kezdtem elveszíteni a reményt, hogy valaha láthatom még.

Egy este, amikor már minden zökkenőmentesen ment munkahelyünkön, és semmi dolgunk nem akadt, nyomozásba fogtunk Jiminnel.

Minden közösségi oldalt átnéztünk Jeon Jeongguk névvel, de sosem a keresett fiút találtuk meg. Végül arra jutottunk, vagy nincs fent ezeken az oldalakon, vagy nem az igazi nevét használja. Mindezek ellenére sosem adtuk fel, majdnem minden hónapban utánanéztünk, de hiába.

2015. augusztus 1.

Azt hiszem, rengeteget segítettek nekem a gyerekek az árvaházban. A kicsikhez voltam beosztva, főleg rájuk ügyeltem, velük foglalkoztam, és ezt egyáltalán nem bántam. Sokkal könnyebben meg tudtam magam értetni velük, mint a nagyokkal.

A csemeték odavoltak értem, aminél talán közrejátszott, hogy fiatalabb voltam, mint a többi felügyelő. Úgy érezték, közelebb állok hozzájuk.

Éppen egy kézműves foglalkozást tartottunk a házban. Nekem ezek a délutánok régen sokat jelentettek, már csak ezért sem maradtam ki belőlük.

Próbáltam a gyerekek között olyanokat találni, mint én vagy Jeongguk voltunk, de ilyenekre nem leltem. Ezek a kölykök sokkal önfeledtebbek voltak nálunk, ennek pedig csak örülni tudtam. A közösség légköre is kellemesebb volt, nem tapasztaltam annyi piszkálódót és rosszindulatot, mint régen.

A csöppségeknél minduntalan elkelt a segítség, egyedül nem igazán sikerült megbírkózniuk a feladatokkal. Az egyikhez rajzolniuk kellett, és engem is be akartak vonni, csakhogy én megfogadtam magamban, miszerint Jeongguk nélkül nem rajzolok. Amikor ceruzát vettem a kezembe, egyfolytában ő jutott az eszembe, és emiatt elkeseredtem.

A gyerekek azonban nem adták fel ilyen könnyen. Azt akarták, hogy rajzoljak nekik, és szüntelen nógattak. Végül rábírtak a dologra, és egész délután mást sem csináltam, kizárólag állatokat rajzoltam.

Nem sejtettem, hogy ennyi év kihagyás után is ilyen jól tartom majd kezemben a ceruzát. Még a vízfestéket is kipróbáltam, régi jóbarátomat, és bár eszemben volt Jeongguk, a tömérdek gyerek örömteli kacarászása, széles mosolyaik elfeledtették velem az okot a szomorúságra.

Ismét felfedeztem ezt az elfoglaltságot, amelyet régen is imádtam, és ezúttal sem tagadhattam, mennyire szeretem csinálni. Mosolyt csaltam vele a kölykök arcára, és saját magaméra is.

Ráébredtem, nem keserűséggel kell visszatekintenem azokra az időkre, amikor a kis Jeonggukkal rajzolgattam még. Sokkal inkább hálával, hogy mennyi csodás emléket szereztünk akkoriban.