Summer in San Francisco (Michael Clifford)

14

           L I L I B E T H    H E I G H E L

- Mi van Garysonnal édesem? - rontott be Michael, aranyos, mégis ebben a szituációban nem helyt álló beceneve végett, pedig mindenki megfagyott a mozdulatában - Ohh! - reagált, mikoris realizálta, hogy bizony nem vagyok egyedül a nappaliban.

- Édesem? - kérdezte Matthew döbbenten.

- Mi az hogy édesem, kislányom? - emelte fel hangját anya.

- Én... izé... hát.... - kezdtem bele, de nem igazán találtam a szavakat.

- Kérdeztem valamit! - kiabálta el magát, Matt pedig rögtön nyugtatni kezdte, nehogy valami baja essen a babának a stressz miatt.

Gray csak gúnyosan mosolygott a helyzeten, amibe kerültünk, Michael pedig kihasználva az alkalmat, hogy senki nem figyel, legalábbis anyáék nem, elkezdett az emelet felé húzni.

- Pakolj össze pár cuccot egy utazótáskába, én is megcsinálom a sajátom, és visszajövök ide. Muszáj elmennünk. Nem akarlak kitenni annak a veszekedésnek, és veszélynek, amit ez a helyzet szül magának.

Engedelmesen tettem amit kért, majd tíz perc múlva, táskákal bezárkózva a szobámba, elkezdtünk ötletelni, hogy hogyan is juthatnánk ki. Csodálom, hogy anyáék még nem jöttek.

Végül arra az elhatározásra jutottunk, hogy kimászunk az ablakomon, és kocsival elmegyünk innen.

A terv egészen addig jól is ment, míg nagy szenvedések árán a garázsba nem értünk, és ott, miután már bepakoltunk, és indulásra készen voltunk, megjelent Matt, és kiabálni kezdett, hogy bizony álljunk meg, mert nem megoldás hogy elfutunk a problémáink elől, de Michael fittyet sem hányva a hangos szavakra, padlóig nyomva a gázpedált, hajtott ki a feljárón, majd egyenesen a belváros felé indult.

Már egy ideje Phoenix hatalmas utcáin mászkáltunk, mikor megelégeltem a hatalmas csendet, és kétségbeesetten rákérdeztem:

- Hova megyünk Mike?

Mikor nem válaszolt, megint rákérdeztem, mire ezt a választ kaptam:

- Messze innen! Nagyon messze! - vágta rá, én pedig csöndben maradtam, mert elég ingerültnek tűnt.

Mikor legközelebb feleszméltem, már a repülőtér felé haladtunk, ahol leparkolva, rohantunk jegyet venni, majd becsekkolni.

Mikor már csomagainkkal, és egymás kezét szorongatva ültünk a gépen, elgondolkodtam, hogy mégis mit csinálunk mi.

- Fel fogod te azt, hogy épp megszökni készülünk? És hogy együtt? - néztem rá izgatottan, belül mégis féltem. Féltem hogy mi lesz a jövőben. Hogy hogyan vészeljük majd át ezt az időszakot, de mégis hogyan tennénk? Szeretjük egymást, és ez a lényeg, igaz?

- Tudom kicsim! Úton vagyunk egy sokkal jobb helyre. Egy olyanra, ahol senki nem állhat az utunkba.

- És hol van ez a jobb hely? - kérdeztem kíváncsian.

- Majd meglátod - titokzatoskodott.

- De ne már! Nem szeretem a meglepetéseket! - tettem karba a kezem.

- Ezt imádni fogod! Azt garantálom.

Pár óra múlva, egy kedves női hangot hallottam meg a hangos bemondóból:

- Kedvesen utasaink! Kérjük csatolják be biztonsági öveiket, hamarosan megkezdjük a leszállást San Francisco gyönyörű városába! Köszönjük hogy légitársaságunkat válsztották, a kényelmes utazás érdekében!