Summer in San Francisco (Michael Clifford)

Prológus

Édesapám hét éve vesztette életét egy súlyos autóbalesetben, azóta igazán csak az anyukámra számíthatok. Nehéz volt átvészelni azt az időszakot, és igazából még most is nagyon nehéz, hogy nincs velünk.

Három éve édesanyám, Madison életébe becsöppent egy nagyon kedves, és kiegyensúlyozott férfi, Matthew, aki lelket öntött belé, és újra megtanította élni.

És vagyok én, Lilibeth Heighel, közel tizennyolc évesen, a gimi elvégzése előtt, boldognak tűnő élettel, de mégis hiányos lélekkel.

Sok mindent nem kell rólam tudni, a baráti köröm nem nagy, nem abba a rétegbe tartozom akik a menőket erősítik, de közel állok azokhoz az emberekhez.

Akiben igazán bízhatok az anyukámon kívül, az Kelly és a fiúk. Nagyjából ők alkotják a baráti köröm is, de én velük megelégszem, mert ők igaz barátok, és tudom hogy bennünk teljes mértékben bízhatok. Ennél több nem is kell.

Kelly az egyetlen olyan lány barátom, akivel kiskorunk óta elválaszthatatlanok vagyunk. Velem volt, mikor az elsőt kezdtem, a gimnázium kezdetekor, és abban az időszakban is, mikor apa meghalt.

A fiúkkal egy délutáni, művészeti foglalkozáson ismerkedtem meg, amit az iskolánkban rendeznek meg, minden héten kétszer. Ők a csodálatos énekhangjuk, és pedig a rajztudásom végett voltam, akkor, azon a korai estén az iskolában. Osztálytársak voltunk addig is, de nem nagyon foglalkoztunk egymással. Mikor ők elkezdtek járni, akkor én már rég a csoport tagja voltam. Egyik alkalommal odajöttek hozzám, hogy megnézzék a rajzaimat, elcsodálkoztak, és elmondásuk szerint meghatódtak a csodálatos, mégis élethű, és érzelmekkel teli rajzokon. Mert mindegyik egy valamit ábrázolt. Mindegyiken ugyanaz a férfi volt. És mindegyiknek mosolygott. Az apukám. Őt rajzoltam le mindig, de csak mosolyogva. Imádtam a mosolyát, és hogy akkor is az élettel teli oldalát mutatta, amikor a legrosszabbakon ment keresztül. Azóta ő motivál engem.

A fiúk ezután minden szakkör alatt mellém ültek, nézték ahogy dolgozom, közben pedig énekeltek. Aztán már nem csak a foglalkozás keretein belül, hanem azon kívül is egyre többet beszéltünk.

Majd mostanra, rá három évre, legjobb barátok lettünk. Kelly, Calum, Luke, Ashton és én. Az elválaszthatatlanok.

Egyik délután, mikor az iskolából hazaértem, Matthew épp telefonált a konyhában, ahova én is készültem. Soha nem volt szokásom hallgatózni, de ebben az esetben elkerülhetetlen volt.

-Nem. Dehogyis. Persze. Ne butáskodj Michael, persze hogy jöhetsz.- halottam fél füllel, miközben a makaróni tésztámat szedtem ki.

Ki lehet az a Michael?- gondoltam magamban. Nem vagyok az a kíváncsi típus, de ez nagyon érdekelt.

Miután lerakta a telefont, kedvesen köszönt nekem, majd elmondta, hogy anyu ma később jön haza, és hogy a napokban lesz egy vendégünk.

Vajon ez a Michael?- merült fel bennem a kérdés megint, de mostmár azt kívánom bár ne lettem volna ennyire kíváncsi.