I want to write you a song | Niall Horan fanfiction | 16+ | ÁTÍRÁS ALATT

15. Brimingham

A nyitott ablakon bevilágítottak a nap első sugarai. Mosolyogva csóváltam meg a fejem, és csak a tegnap éjszakára tudtam gondolni. Niall és én. Csak mi ketten. A sötétben. Varázslatos volt minden pillanata.
-Jó reggelt szépségem.-suttogta Niall a nyakamba, én pedig beleborzongtam.
-Jó reggelt, Nialler.-fordultam szembe vele, majd lágy csókot leheltem az ajkaira. Mesébe illő reggel volt, és csak arra tudtam gondolni, hogy az életem hátralévő részében minden reggel így akarok kelni. Egymásba feledkezve terültünk el az ágyon, amikor halk kopogást hallottunk, majd az ajtó kilincsét valaki vadul rángatni kezdte. Egymásra néztünk és azonnal tudtam, hogy el kell bújnom. Első és legkézenfekvőbb ötletnek az ágy bizonyult. Gyorsan bebújtam alá, majd lélegzetvisszafojtva figyeltem ahogy Niall beengedi az ajtón...Harryt?
-Szevasz Horan, a világért nem akartalak megzavarni az önsajnálatban, csak érdekelne, hogy láttad e Lizbethet. Tegnap este óta várok rá a szobájában, éppen aludtam, amikor egyszer csak lelépett.-közölte foghegyről, én pedig éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége.
-Ami azt illeti...-felelte Niall, majd egy kis hatásszünet után folytatta.-nem. Nem láttam.-préselte ki a szavakat a fogai közül. Harry ennyiben ki is merítette a kérdezősködést, és Niall lassan becsukta maga mögött az ajtót. Én lassan előmásztam az ágy alól, és szembetaláltam magam Niall megsemmisült pillantásával.
-Szedd össze a ruháidat, és menj innen.-mondta hűvösen, én pedig a könnyeimet nyelve öltöztem fel, majd az ajtóból még visszanéztem Niallre. Az ablak előtt állt, és nézte a napfelkeltét. A vállai rázkódtak. Sírt. Niall miattam sírt. Megfordultam, és elindultam felé.
-Azt mondtam, hogy menj innen.-felelte elcsukló hangon. Kérésének eleget téve szaladtam ki a szobából, majd a sajátomig meg sem álltam. A szobámba belépve Harryt láttam az ágyam szélén ülni,arca megenyhült, amikor látta, hogy én lépek be a szobába.
-Mi történt Lizbeth?-fürkészte az arcom.-Miért sírsz?-kérdezte. Bele telt egy pár percbe, amíg lenyugodtam, és eltudtam neki mondani. Fájt neki. Valami megváltozott a szemében, majd felállt, és megvetően nézett rám.
-Mindent megadtam volna neked. Az egész univerzum a tiéd lehetett volna. De te elbasztál mindent! Azt hittem együtt vagyunk! Azt hittem, hogy szeretsz!-köpte a szavakat.
-Harry...annyira sajnálom.-feleltem lesütött szemekkel. Harry sarkon fordult, és az ajtót becsapva maga után, távozott. Mindent elrontottam.

A Briminghamba vezető út csendesen telt. Az összes fiú aludt, egyedül én bámultam ki az ablakon a gondolataimba merülve. Mindent elrontottam. Csak erre tudtam gondolni. Nem is vettem észre mennyire üres az életem a fiúk nélkül, amíg el nem veszítettem a bizalmukat. Harry és Niall egyáltalán nem álltak velem szóba, Louis és Liam tartották bennem a lelket a nap nagy részében. A hotelhoz érve mindenki elfoglalta a szobáját, én pedig boldogan konstatáltam, hogy az én szobám pont Harry és Niall szobája között van. Remek! A köszönéssel már meg sem próbálkoztam, úgyis tudtam, hogy valószínűleg úgy fognak csinálni, mintha nem is léteznék. Fáradtan dőltem be az ágyba, majd a álomba sírtam magam, ahogy mostanában ez minden este történni szokott.

-Jó estét Birmingham!-üvöltötte Harry. Talán őt viselte meg a legkevésbé láthatóan ez az egész. Harry tartotta magát, nem engedte, hogy a közönség bármit is észrevegyen abból, hogy valami nincs rendben vele. Harry lejött velünk reggelizni, és kocsmázni is néha, csak nem vett rólam tudomást. Niall viszont más volt. Ő nem bírta titkolni, és nem is akarta, hogy az ő szívét bizony összetörte valaki. Bár azt soha nem erősítette meg, hogy a mi románcunknak lett volna vége, valahol a sorok mögött, mégis mindenki tudta, hogy Niall bizony miattam szenved. Egy-egy romantikus dalnál könnyek szöktek a szemébe, és volt olyan is, amikor csak szimplán elmerülten gitározott a színpadon. De mindenki megértette, hogy neki ezt most megkell élnie, így senki sem zargatta. Engem viszont annál inkább. A rajongók szétszedtek a twitteren, többen a halálomat is kívánták. Rengeteg újságcikk szólt arról, hogy megcsaltam Niallt, sőt, volt hogy a stáb tagjaival hoztak hírbe. De egy idő után már ez is lepergett rólam. Mint minden más.

A koncert után Louissal szokás szerint egy kocsmában ültünk. Nálunk az utóbbi időben ez valami szertartás szerűvé vált. Éppen egy sör felett beszéltük meg az élet nagy dolgait, amikor Niall lépett de a kocsmába, oldalán a már korábbról ismert szőkével, és mellettünk foglaltak helyet. Louis szájtátva nézte a jelenetet. Én a könnyeimmel küszködve figyeltem őket, és nagyon jól tudtam, hogy miért csinálja ezt. Amiért én is csináltam még Glasgowban Harryvel. Hogy visszakapjam.
-Liz! Átmehetünk egy másik helyre, ha gondolod.-mondta Louis, de én csak halkan nevettem.
-Nem kell, megleszek.-mondtam, majd Niallék felé fordultam. Egymást falták, Niall pedig végig engem figyelt. Szerettem volna visszafogni magam. Nagyon szerettem volna. Még én is meglepődtem azon, amit ezután tettem. Lassan felálltam, majd az asztalukhoz sétáltam, és mondandómat egyenesen Niallnek szegeztem.
-Most komolyan azt hiszed, hogy féltékennyé tudsz tenni ezzel a ribanccal?-kérdeztem a lehető legnyugodtabban, majd Niallre nézve felhúztam a szemöldököm.
-Ha a ribancot magadra értetted, akkor...-felelte Niall, de ideje sem volt végig mondani, ugyanis akkora pofont adtam neki, hogy hirtelen még ő is meglepődött. Kikerekedett szemmel néztük egymást, én pedig a szám elé tett kézzel vártam, hogy mi fog ezután történni. Niall barátnője felállt az asztaltól.
-Kire mondtad te,hogy ribanc?-kérdezte, majd egy az előzőhöz hasonló pofonban részesültem. Csípte az arcom, ahogy a lány tenyere az arcomon csattant, de nem volt időm ezen gondolkodni. Nem tudom mi ütött belém, de a következő pillanatban ököllel behúztam egyet a csajnak, akinek az orrából a vér lassan kezdett el folyni. Döbbenten néztem rá, még én sem hittem el, hogy megtettem. A következő, amit éreztem, hogy valaki a karomnál fogva kirángat a pubbol, Niall pedig utánunk rohan.