Lángoló Jégszivek (befejezett)

Temetés Jottunheimben

Ezalatt Jottunheimben Arné egyre dühösebben várta asszonyát. A híd másik oldalán állt, lóval és meleg szőrmékkel, és minden egyes széllökéssel csak nőtt benne a mérge. Végre mikor megnyílt a Bifröszt és megjelent az asszony alakja, elpárolgott a mérge. Nehéz idők jönnek Angrboda-ra, és ettől megenyhült iránta. A támadásban sokan odavesztek. Sok jötnar meghalt, köztük asszonya családja. Ezért hívta csak vissza, semmi másért. Hogy méltón el tudjon búcsúzni tőlük, már ha lehet néhány összeégett, feketén üszkös testtől elbúcsúzni.

Szokás volt a holtakat sekély gödörben egyenként elhantolni, de a király úgy döntött, hogy túl sok a halott, és a föld ebben az évszakban túl fagyos, hogy ennyi sírt tudjanak ásni. Egyet ásatott, egy nagyot.

– Asszonyom – hajolt meg Arné, és a nő remegve nyújtotta kezét.

– Kérem, bocsásson meg...

– Jöjjön velem, és legyen erős. Drága Angrboda, a szülei odavesztek a legutóbbi támadásban.

Ahogy közeledtek a helyhez, ahol ezelőtt éltek, az asszony kifinomult ősi ösztöne rosszat sejtetett. A házak, a kőből rakott házak feketén ásítottak bele a jöttuni szürkeségbe. Falaikat mintha valami csintalan gyerekhorda szénnel kente volna össze, volt ahol még füstölögtek a romok. Angrboda szíve megtelt félelemmel, kiszorítva a boldogságot, mit magával hozott. Szemét könny lepte el, s mikor Arné megállt a házuk előtt, hol felnőtt, ahol apja eladta, zokogásba tört ki.

– Látni akarom őket! – sikoltotta, és leugrott a nyeregből. A férje, ha akarta volna, sem tudja megakadályozni benne, hogy berohanjon a ház maradványai közé. Kezét szája elé kapva, elszörnyedve ordított fel, és rogyott térdre, mikor az ágyban meglátta azt, ami egykoron a családja volt. Összeégett, fekete, görcsbe rándult végtagok, néma kiáltásra nyílt ajkak, vicsorgó fogak látványa sok volt neki. – Hol volt Odin? Asgard miért nem segített?

Arcát férje mellére hajtva belefúrta magát annak prémmellényébe. Ez a látvány örökre beleégett az agyába. Vánszorogva lépett a testekhez, és anyja feketére égett kezéről levette azt a karláncot, amit a születésekor kapott édesapjától, és övébe rejtette. Ennyi maradt semmi más belőlük.

Csendes gyászmenet indult a határba, minden család veszített el valakit. Némán lépdeltek, fejüket lehajtva.

Angrboda soha nem érzett még ilyen gyilkos tüzet magában, mint abban a pillanatban, mikor azt, ki egykoron életet adott neki, a jeges gödörbe helyezték. Egy dolog járt a fejében.

„Hol volt Odin? Asgard seregének meg kellett volna védenie Jottunheimet. A szüleim még ma is élnének, ha nem késlekednek. Csak tárgyalnak, egész álló nap, és nem tesznek semmit." Egy valakit nem tudott átkozni, egy volt csak, kire nem haragudott. Loki. Nagyot sóhajtott, mikor elkezdték sziklákkal befedni a sírt. Nem voltak könnyek. A jégóriások nem sírnak. Soha, ő mégis hangosan zokogni kezdett, de elnyomta hangját a süvítő jeges szél.

– A királyhoz megyünk. Látni óhajt.

– Engem? De miért? – Arné vállat vont. Nem tudta.

– Nem megyek! – kezdett dacolni az asszony. Száját összeszorította, és várta az ütést.

Otthon voltak, a masszív kőházukba, ami a palota után a legnagyobb volt. Itt nem okozott akkora kárt a pusztítás. Akik látták azt mondták olyan volt, mintha tűzeső hullt volna az égből. Nem volt előle menekvés. A felhők felragyogtak, vörösen és sárgán izzottak, és sokan ámulva nézték, mint egy égi jelenést. Aztán jött az első hullám. Lángoló kövek, öklömnyik. Akit eltaláltak, azonnal belehalt. Aztán csend lett, és ijedtükben nem tudták mit tegyenek. A sérültek jajveszékelése hallatszott, és a gyászolók jajongása. Aztán jött a második hullám. Tűz, és láng a felhőből, vagyis a felhő volt maga a tűz, a mindent és mindenkit felfaló tűz. Aki megijedt és el tudott menekülni az első hullám után, az túlélte, más mindenki odaveszett.