Lángoló Jégszivek (befejezett)

Tiszta küzdelem

Félhomály volt a pincében, ahová Thor visszahúzódott. Átkozta magát ezért az egészért. Egymás után döntötte magába a bort, és elbódult agyával már alig fogott fel valamit a körülötte zajló dolgokból. Loki vele szemben ült, és ugyanazt a poharat nézte már órák óta. Egy kortyot nem ivott. Zaklatott volt, néha felugrott, tett néhány kört a padok között, felnézett, mintha átlátna a vastag kőmennyezeten, aztán visszarogyott. Maga elé motyogott, néha hangosan is felsóhajtott, és egyre csak ismételgette: Ha hozzáér, megölöm!

– Az én hibám – fakadt ki végül Thorból, és homlokát kezdte ütni a faasztalba. Öccse nézte egy darabig, aztán a kezében tartott pohár tartalmát egyszerűen a nyakába löttyintette. Thor méltatlankodva kapta fel a fejét, és a két testvér sokáig nézte egymást.

– Ne ostorozd magad. Lehet anélkül is megláttam volna, hogy szólsz. De mára már elbúcsúzom bátyám, mert pihennem kell. Holnap... – a szájába harapott. – Nem tudom, mit hoz a holnap. De ha azt, amit... amit nem mondunk ki, támogasd anyánkat, és nyerjétek meg a háborút. Értem!

Azzal felállt, még mielőtt Thor bármit mondhatott volna, és kirohant. Nem a haláltól félt, hanem, hogy soha többé nem látja majd őt, és elképzelni sem tudta, mit fog tenni vele a férje. Anyja nem árulta el, melyik szobában szállásolta el, és jól is tette. Nem bírná fékezni magát, és felkeresné, még akkor is, ha a férje mellette fekszik. A sötétben bolyongott, pedig tudta, frissnek kell lennie. Levegőre vágyott, úgy érezte a falak egyre közelednek hozzá, és agyonnyomják, ha itt marad. Amikor végre megérezte a puha füvet a talpa alatt, a szél hűvös simogatását meztelen mellkasán, csak akkor nyugodott meg. Körbenézett, úgy, mintha tudná, most utoljára lát itt mindent. A sápadt hold megvilágította a palotát, a fákat, de az árnyékok mélyfeketeségbe burkolództak. Süket csend volt.

– Hercegem! – A suttogásra – amely olyan halk volt, hogy akár szellőnek is gondolhatta volna – felkapta a fejét.

– Ki az?

– Tudom ki az áruló...

Ismerősnek csengett a hang, de nem jött rá, hogy ki az.

– Hallgatlak! – Mozdulatlanul állt, nem akarta, hogy elriassza a látogatóját. Abban biztos volt, hogy az illető nő, aki eltakarja valamivel a száját, hogy ne ismerje fel. Nem is volt fontos, hogy kicsoda, csak hogy mit akar mondani. Loki szíve a torkában dobogott, és rettegett a választól. A nevet csak hárman tudták. A jégóriás, akit azóta hazatoloncoltak Jottunheimbe, Angrboda, hiszen róla volt szó, és Loki. Ha más valaki is tudja, akkor a lány veszélyben van.

– Armin, fenség.

– Skurge ágyasa, ez lehetetlen! – suttogta vissza, pedig örömében kiáltott volna. – Honnan tudod?

– Figyeltem fenség. De többet nem mondok.

– Mit kérsz cserébe?

– Semmit. Egyelőre. Aztán ha felfedem magam, majd megtudod. Bízom benned, hogy nem fogod megtagadni tőlem.

– Ki vagy te? – fordult meg Loki, de nem látott maga mögött senkit. Hosszan figyelt, hogy merről jön zaj, de a nő mintha repült volna, úgy tűnt el mögüle.

Rohant vissza a palotába, hogy elújságolja Angrboda-nak, hogy a titka már örökre titok marad, amikor megállt. Nem találkozhat vele, nem beszélhet vele, talán már soha többé. Vitte a lába tovább, és megállt egy ajtó előtt. Kopogott, és meglepetésére nyílt az ajtó.

– Anyám. Búcsúzni jöttem.

– Nem. Én tudom, hogy győzni fogsz. Tudom, hogy mi vagy, fiam.