Lángoló Jégszivek (befejezett)

Boldogságért árulás

- Hová húzol? - kérdezte Angrboda boldog mosollyal a szája sarkában.

- Azt mondtad beteg vagy, és én is annak érzem magam. A betegeknek pedig ágyban a helyük, hogy minél hamarabb meggyógyuljanak.

Többet nem beszéltek, a földön, a szőnyegen valami megcsillant. Angrboda karlánca kicsusszant a kezéből. Utána jött sorban a prémmellénye, Loki vászoninge. Átléptek a ruhákon, amik varázsszóra hullottak egymás után le róluk. A széken ott hevert az asszony tőre, amit a férfitől kapott. Hogy mikor került oda, mikor tűnt elő a combja mellől, ahová tette, ki tudja?

Nem emlékezett rá, ahogy arra se, ki tette a székre.

Lehet, hogy ez megint egy álom.

Loki perzselő csókjai végigcirógatták jéghideg testét, és ezernyi apró lángot varázsoltak rá, amitől a jégóriás asszony teste felforrósodott, és úgy lángolt, mint maga a tűz. Még sosem érzett ilyen vágyat, ahogy egybeolvadtak, és Loki vitte, röpítette magával, olyan magasságokba, amikről eddig fogalma sem volt... Még... Még messzibbre... Még magasabbra, hogy aztán együtt zuhanjanak a végtelen, forró, örvénylő megsemmisülésbe. Surtr tüze sem lehetett forróbb annál a szenvedélynél, ami mindkettőjüket elragadta. Két jégszív lobbant lángra abban a pillanatban.

Amikor később Loki kábultan kinyitotta a szemét, érezte, ő már nem az, aki megjárta ma Jottunheimet. Sosem csábította Kilenc birodalom eme legsivárabb szeglete, de tudta, ha Angrboda ott van, az a világon a legszebb hely. Az a Loki eltűnt, és soha nem jön vissza. Az a Loki meghalt az ölelésben, és aki úgy nézett a világra, mint egy újszülött, szelíden megsimogatta az asszony ajkát.

- Imádlak! Nem érdekel, elbocsájt-e az urad vagy nem. Te már az enyém vagy.

- Igen. Úgy, ahogy sosem voltam az övé. Teljes szívemből, testemből. - Nem mert többet szólni, félt, hogy szertefoszlik az álom.

Az idő ezen az éjszakán megszűnt létezni, a csókok, az ölelések vég nélkülinek látszottak, míg kimerülten nem aludtak el egymás karjában, hajnalban. Loki még álmában is az asszony meztelen hátát fogta, mintha még akkor is éreztetné, ő már az övé, és hogy soha többé senki el nem veheti tőle. De az életben vannak olyan hatalmak, amik erősebbek egy ifjú herceg szerelménél.

Késő délelőtt volt, mikor Angrboda felébredt, mert éhes volt. Loki még mélyen aludt, és az asszony még sokáig nézte az arcát, szerelmesen, meghatódva. Aztán végtelenül gyengéden, hogy nehogy felébressze, kibontakozott a férfi óvó öleléséből. Hamar felöltözött, és kinézett a folyosóra. Senki nem járt, mégsem mert kimenni, inkább visszament a szobába. De hamar rájött, hogy ennie kell. Loki még mindig aludt, és arra gondolt, ha felébred, talán megijed. A szekreteren mindig ott volt a tekercs, aminek az első lapját átadta a jégóriásnak.

„Talán már szabad is vagyok azóta." - gondolta.

A papírra ráírta: Elmentem reggelizni. Imádlak!

A cédulát Loki mellé tette az ágyba, és most már valóban úgy érezte, éhen hal. Az illatok, amik az étkező felől jöttek, csak kínszenvedést okoztak, minden mély szippantással. Amikor belépett, bent már voltak, és az asztalfőn ott ült a királyi pár. Jöttére Frigga elmosolyodott, és hellyel kínálta maga mellett. Aprókat csipegetve evett a királynő, és Angrboda bármilyen éhes is volt, hasonlóan cselekedett.

- Hogy aludtál kedvesem? - kérdezte Odin, mire Frigga oldalba bökte. Nézték, ahogy a jégóriás nő arca a halványkékből átváltott majdnem sötét színre. Innen tudták, hogy zavarba jött és azt is, hogy nem sok alvásban volt része. - A fiam?