Lángoló Jégszivek (befejezett)

Ugye fogsz engem szeretni?

Gyengéden elhúzta a poharat Angrboda szájától, mire villámló tekintet volt a válasz.

– Nem engedem! Nem ihat az ő egészségére. Ezt a mi találkozásunkra kell, hogy igyuk. Az a másik nincs, eltűnt, talán soha nem is létezett. Számomra nincs már más, csak maga. Ön az egyetlen ezen a világon, aki számít.

– Kedvesen tud hazudni – mosolygott Angrboda, és megitta a bort.

– Mindig igazat szoktam hazudni – válaszolt Loki. A nő marad, már biztosan marad, hiszen mosolygott, mikor az ajkától elválasztotta a poharat. Nem kért többet, érezte, hogy éhgyomorra ezt sem lett volna szabad. De annyira felbosszantotta a férfi cinikus őszintesége.

– Igazat? Kinek igazat? Önnek, vagy másnak? Mert nem mindegy. Ha azért hazudik, hogy ne bántson meg ezzel mást, attól az még hazugság, bár a másik hiheti igaznak. Tudja mit, én ezentúl mindent elhiszek önnek, mindent, amit mond. Úgy látom túlságosan is sok hazugság hagyta már el a száját, és én ez ellen a rutin ellen védtelen vagyok.

– Ha most azt mondom, hogy szerelmes vagyok magába, azt is elhiszi?

– Szerelem. Már megint ezzel jön. Nem tudom mi az. Talán ön sem tudja. Ráadásul alig ismerjük egymást.

– Mi köze a kettőnek egymáshoz? Én megláttam önt, és magába szerettem. Egy pillanat volt. Egy villámcsapás volt.

Angrboda a bortól felélénkült, a szeme csillogott, és fejét kissé oldalt hajtva nézett a férfi arcába.

– Maradjon így! – parancsolt az rá. – Pontosan így akarom megfesteni.

– De nem ruha nélkül.

– Azt majd meglátjuk.

– És mi lesz a kép címe?

– Az lesz a címe: Az igazi...

– Már megint, mint festő, úgy néz rám.

– Nem. Most mint férfi.

A terembe kezdtek beszállingózni a vendégek, és ügyet sem vetettek rájuk. Evőeszközök csilingeltek, és ezt ők zenének hallották. Halk beszélgetés mellett ültek, elmerültek egymás tekintetében.

– Ezt mint férfi érzem... Megéreztem az első pillanatban, mikor rám mosolygott fent az erkélyen. – Angrboda mondta volna, a mosoly nem neki szólt, de inkább néma maradt. Azzal hazudott, hogy nem mondott semmit. – Táncolunk?

– Most?

– Bármikor. Talán fél?

– Mitől?

– Mondja meg maga.

– Nem félek – suttogta a nő, és a kezét nyújtotta.

Kimentek az asztalok közé, és Loki átölelte a nő derekát. Körülöttük lassan eltűnt minden, nem vették észre, hogy mindenki kíváncsian fordul feléjük, hogy összesúgnak. A világ elsüllyedt, megszűnt a maga minden bajával és nyűgjével együtt. Angrboda nem félt, nem tartott attól, hogy a jötunni követek mindent elmondanak majd a férjének. Csak a pillanat volt fontos, ez, amiben csak ők léteznek egymásnak. A nő szívében kigyulladt valami fény, melegséggel töltötte fel, hevesebben, mint bármelyik magasra megrakott máglya Jottunheimben. Lehet az, hogy boldogság táncolni valakivel, belesimulni a karjaiba és attól félni inkább, hogy mikor lesz vége, és nem attól, ami utána jön? Azt kívánta soha nem múljon el a varázslat, amit mindketten éreztek, hogy valami elkezdődött, Ezt, hogy bár nem érezték, tudták, innentől egy ritmusra dobban a szívük, egészen addig, míg meg nem halnak.