Camilla Potter, a másik túlélő 1-4. ᵈᵐ

15.fejezet - A Bölcsek Köve

Mógus állt előttünk.
- Tanár úr! - kiáltottam fel döbbenten.
Mógus elmosolyodott. Arcán semmi nyoma nem volt meglepetésnek.
- Bizony, én vagyok az. Számítottam rá, hogy találkozunk itt, Potter.
- De hát én azt hittem, hogy Piton...
- Perselus? - Mógus felnevetett; nem olyan félénken, hanem hideg, éles kacajjal – Nos, igen, Perselusról inkább feltételezné az ember. Bevallom, kapóra jött nekem az a nagyra nőtt denevér. Ha ő ott van, ki gyanúsítaná sze-szegény da-dadogós Mógus professzort?
Harry láthatóan még mindig nem akart hinni a szemének.
- De hát Piton meg akart ölni...!
- Nem, nem, tévedés. Én próbáltalak megölni. A barátod, Granger kisasszony véletlenül belém ütközött, amikor a kviddicsmeccsen Piton felé rohant, hogy felgyújtsa a talárját. Elestem, és megszakadt a kapcsolat. Még néhány másodperc, és leráztalak volna arról a seprűről. Már előbb is sikerült volna, ha Piton nem mormol ellenátkot, hogy megmentsen téged.
- Piton meg akart menteni engem!?
- Ahogy mondod - felelte hűvös nyugalommal Mógus - Mit gondolsz, miért akarta ő vezetni a következő mérkőzéseteket? Hogy újból ne próbálkozhassak.
- Tudtam! Tudtam, hogy Piton nem tenne ilyet! - szóltam bele.
- Mi tagadás, gondoskodott róla, hogy senki ne kedvelje. De hiába fáradozott, hiszen most úgyis végzek veled Harry Potter! - Mógus csettintett az ujjával. Egy szempillantás múlva erős kötelek hurkolódtak Harry köré és körém.
- A kíváncsiságod az életetekbe került, Potter. Nem volt szép, hogy a halloweeni ünnepségen elcsatangoltatok. Biztosra vettem, hogy megláttatok, mikor elmentem megnézni, mi őrzi a követ.
- Maga szabadította ránk a trollt?
- Természetesen. Nem titok, hogy értek azokhoz a bestiákhoz láthattátok. Most pedig várjatok, és maradjatok csendben! Meg kell vizsgálnom ezt a furfangos tükröt.
Csak ekkor néztem körül alaposabban a helyiségben. Mógus háta mögött Edevis tükre állt.
- Ha megfejtem a tükör titkát, végre az enyém lesz a kő - mormogta Mógus a díszes keretet tapogatva.
- Ez a varázslat Dumbledore-ra vall... de ő most a minisztériumban van... és mire visszatér, már bottal ütheti a nyomomat.
- Láttam magát és Pitont az erdőben - szólt Harry.
- Áh, igen - bólogatott a professzor, és megkerülte a tükröt, hogy hátulról is szemügyre vegye - Nagyra becsült kollégám nem hagyott nyugtot nekem. Ki akarta szedni belőlem, mennyit tudok. Gyanús voltam neki, és meg akart félemlíteni. Az ostoba. Engem, akit maga Voldemort mester segít... Látom a követ... Látom, amint átnyújtom a mesternek... De hol lehet?
Harry is és én is a béklyóinkat feszegettük.
- Végig úgy éreztem, hogy Piton gyűlöl engem - mondta Harry.
- Hát nem is vagy a kedvence, az biztos. De még mennyire nem. Együtt járt Roxfortba az apáddal, nem tudtad? Ki nem állhatták egymást. De Piton nem akarta a halálodat.
- Pár napja még azt is hallottam, hogy maga sír... Azt hittem, Piton megfenyegette.
Mógus szemében most először félelem csillant.
- Olykor-olykor előfordul, hogy nehezen tudom teljesíteni a mester utasításait. Ő hatalmas és erős, de én gyenge vagyok.
- Úgy érti, hogy ő ott volt magával a tanteremben? - kérdezte Harry döbbenten.
- Velem van mindig, bárhová megyek - sóhajtott Mógus - Nem értem... Talán benne van a kő a tükörben? Össze kellene törnöm?
Kétségbeesetten töprengtem. A legesleghőbb kívánságom most az, hogy megtaláljam a követ, mielőtt Mógus megkaparintja. Tehát ha belenéznék a tükörbe, azt látnám, amint megtalálom, vagyis megtudnám, hogy hol van elrejtve! De hogyan kerülhetnék a tükör elé, anélkül, hogy Mógus gyanút fogna?
Harry is erre gondolhatott, mert megpróbált titokban bal felé araszolni, de a bokájára tekeredő béklyó túl szoros volt, megbotlott, és hasra esett. Mógus egy pillantásra se méltatta; zavartalanul folytatta hangos töprengését.
- Vajon mit csinál ez a tükör? Hogy működik? Mester, segíts!
Nagy ijedségemre egy hang válaszolt neki. Egy hang, mely mintha Mógus testéből szólt volna.
- Használd a fiút... Használd a fiút...
A professzor Harryhez fordult.
- Rendben... Gyere ide, Potter!
Tapsolt egyet, s Harry béklyói egy szempillantás alatt lehullottak. Ő nagy nehezen feltápászkodott.
- Gyere ide! - ismételte Mógus - Nézz bele a tükörbe, és mondd el, mit látsz!
Harry elindult a professzor felé. Mógus odaállt a háta mögé.
- Nos? - faggatta türelmetlenül Mógus. - Mit látsz? - Harry összeszedte minden bátorságát.
- Látom azt, ahogy kezet rázok Dumbledore-ral - füllentette - Megnyertem a Griffendélnek a házkupát!
Mógus dühösen szitkozódott.
- Kotródj innen - förmedt rá Harryre.
A bátyám félreállt és hátrálni kezdett. Ezek szerint nála volt a kő. Még öt lépést sem tett azonban, amikor felcsendült egy hang - pedig Mógus szája nem mozgott.
- Hazudik... Hazudik...
- Potter, azonnal gyere vissza! Mondd meg az igazat! Mit láttál a tükörben?
A magas hang ismét megszólalt.
- Majd én beszélek vele... szemtől szemben..
- Mester, még túl gyenge vagy hozzá!
- Ehhez van... van elég erőm...
Mógus a turbánjához emelte a kezét, és elkezdte leoldani azt. A turbán a földre hullott. Mógus lépett egyet, és lassan megfordult a tengelye körül.
Legszívesebben sikítottam volna, de egy hang se jött ki a torkomon. Arról a helyről, ahol Mógus tarkójának kellett volna lennie, egy arc meredt Harryre. A legszörnyűbb ábrázat, amit valaha láttam. Krétafehér volt, apró szemeiben vörös tűz égett, s orr helyett csak orrlyukai voltak, mint egy kígyónak.
- Harry Potter - suttogta. - Látod, mivé lettem? Árnyék vagyok csupán... Csak akkor ölthetek alakot, ha valaki megosztja velem a testét... de mindig akadnak olyanok, akik befogadnak a szívükbe és az agyukba. Az elmúlt hetekben erőre kaptam az egyszarvú vérétől... magad is láttad, mikor a hűséges Mógus megitta helyettem az erdőben. Ha pedig megszerzem az életelixírt, végre saját testet teremthetek magamnak... És most... vedd ki a zsebedből a követ, és add ide szépen. Ne légy bolond! - vicsorgott az arc. - Mentsd meg a saját és a húgod életét, és állj az én oldalamra! Különben ugyanúgy végzed, mint a szüleid. Tudd meg, kegyelemért esedeztek, mielőtt végeztem velük.
- HAZUDSZ! - tört ki a kiáltás Harry torkán.
Mógus hátrálva indult el, hogy Voldemort szemmel tarthassa Harryt. A ördögi arc gonosz mosolyra húzódott.
- Milyen megható - sziszegte - Én értékelem a bátorságot. Igen, fiam, a szüleid bátrak voltak. Először az apádat öltem meg. Mi tagadás, hősiesen küzdött. Az anyádnak azonban nem kellett volna meghalnia, de ő meg akart védeni titeket. Add ide a követ, mert ha nem, bizony hiába haltak meg értetek.
- SOHA!
Harry a lángfüggöny felé iramodott, de Voldemort felkiáltott:
- KAPD EL! - és a következő másodpercben Harry már a csuklóján érezhette Mógus ujjait. Abban a szempillantásban, én letéptem a köteleimet, és a kezemmel egy éles fénysugarat lőtte ki, ami telibe találta Mógust. A professzor Harrytől nem messze állt, kínok közt görnyedve. Fájdalomtól eltorzult arccal meredt az ujjaira, melyeken a szeme láttára hólyagosodott fel a bőr.
- Kapd el! KAPD EL A FIÚT! A LÁNYRA MÉG SZÜKSÉGEM LESZ! CSAK A FIÚT! - visított fel újra Voldemort, s Mógus fájdalmát feledve nekiugrott Harrynek. Ledöntötte a lábáról őt, közben két kezével elkapta a nyakát, és teljes súlyával rajta landolt.
- Nem tudom megfogni, mester! A kezem... A kezem!
A professzor elengedte Harry nyakát így már csak a térdével szegezte őt a földhöz, és eszelős tekintettel meredt a kezére. Láttam, hogy Mógus tenyerén az eleven húsig átégett a bőr.
- Akkor öld meg, te idióta! - vicsorgott Voldemort. - Végezz vele!
Mógus felemelte a kezét, hogy kimondja a halálos átkot, de Harry ösztönösen előrelendült, és belemarkolt a professzor arcába.
- ÁÁÁ!
Mógus kapott tőlem még egyet a képébe és Harry is rávetette magát. Dulakodásuk közben, a férfi elmondott egy lefegyverző bűbájt, ami engem talált el. Éreztem, hogy összeesek, és bármennyire is szeretnék, de nincs erőm segíteni Harryn.