Camilla Potter, a másik túlélő 1-4. ᵈᵐ

16.fejezet - Nem mintha zavarna, de... ezt meg hogyan?!

Egy hosszú, félhomályba burkolózó terem végében álltunk. A sötétbe vesző mennyezetet kígyófaragványokkal díszített oszlopok sora támasztotta alá, sötét árnyékokkal szabdalva a helyiséget betöltő furcsa, zöldesen derengő fényt.
Lassan elindultunk a kígyótestű oszlopok között. Résnyire szűkítettem szemem, készen arra, hogy a legkisebb mozgásra becsukjam. A kőkígyók kivájt szemüregei mintha utánunk fordultak volna, ahogy elhaladtunk köztük.
Mikor az utolsó két oszlop közé értünk, újabb meglepetés várt ránk. Közvetlenül a Kamra hátsó fala előtt mennyezetig érő, emberalakot mintázó szobor állt: Mardekár Malazár szobra.
A Kamra sima padlóján álló lábak között egy fekete taláros, vörös hajú alak feküdt.
- Ginny! - kiáltott fel Harry. Odarohantunk a lányhoz, és térdre rogytunk mellette.
- Ginny! Mondd, hogy élsz! Mondd, hogy nem haltál meg! - könyörögtem.
A lány arca fehér és hideg volt, mint a márvány, de szeme csukva volt - nem volt tehát kővé dermedt állapotban. De ha nem, akkor...
- Ginny, könyörgök, térj magadhoz - zihálta kétségbeesetten Harry, és megrázta az élettelen testet. Ginny feje ernyedten billegett jobbra-balra.
Ekkor egy nyugodt hang csendült fel a hátunk mögött.
- Nem fog magához térni.
A legközelebbi oszlop mellett egy magas, fekete hajú fiú állt. Testének körvonalai kissé elmosódottnak tűntek, mintha egy párás ablak mögött állna.
- Tom... Tom Denem?
Denem bólintott, s közben továbbra is Harry arcát fürkészte.
- Hogyhogy nem fog magához térni? - hadarta riadtan Harry. - Ugye nem... ugye nem...?
- Nem halt meg - felelte Denem. - De már alig él.
Ötven év telt el azóta, hogy Tom Denem a Roxfortba járt, különös fénybe vont alakja mégis azt mutatta, hogy változatlanul tizenhat éves... és egészen... jól néz ki.
- Te kísértet vagy? - kérdeztem bizonytalanul.
- Emlék - felelte halkan Denem. - Emlék, amit egy napló őrzött meg ötven évig.
A szobor óriási lába felé mutatott. Attól nem messze ott feküdt a padlón a Hisztis Myrtle mosdójában talált kis fekete napló.
- Segítened kell, Tom - szólt Harry, és újból felemelte Ginny fejét. - Ki kell vinnünk őt innen. Van itt egy Baziliskus... Nem tudom, pontosan hol, de bármelyik pillanatban ideérhet. Kérlek, segíts...
Denem nem mozdult. Nagy nehezen felnyaláboltuk Ginnyt, majd Harry lehajolt a varázspálcájáért. A pálca eltűnt.
- Nem láttad a...?
Felpillantottam a fiúra, aki még mindig Harryt nézte - s az ujjai között forgatta a varázspálcát.
- Köszönöm - biccentett Harry, és a kezét nyújtotta érte. Denem szája rejtelmes mosolyra húzódott. Egyre csak Harryre meredt, és tovább játszott a pálcával.
- Értsd meg, Tom! Menekülnünk kell! Ha a Baziliskus visszajön...
- Nem fog jönni, amíg nem hívják - felelte higgadtan Denem.
Nem bírtuk tovább tartani Ginnyt, leraktuk hát a padlóra.
- Ezt meg hogy érted? - kérdezte Harry. - Mindegy, add ide a pálcámat. Szükségem lehet rá.
Denem még szélesebben mosolygott.
- Nem lesz szükséged rá - felelte. Harry rámeredt.
- Hogyhogy nem lesz...
- Régóta várok erre a percre, Harry Potter - mondta Denem. - Az alkalomra, hogy találkozhassak veled. Hogy beszélgethessünk.
- Figyelj - türelmetlenkedett Harry -, úgy látom, még mindig nem érted. A Titkok Kamrájában vagyunk. Beszélgetni később is ráérünk.
- Most fogunk beszélgetni - jelentette ki Denem, és zsebre tette Harry pálcáját.
- Hogyan került Ginny ilyen állapotba? - kérdeztem gyanakodva.
- Látod, ez érdekes kérdés - felelte csevegő hangon Denem. - És bizony hosszú történet. Egy mondatban talán úgy foglalhatnánk össze, hogy Ginny azért került ide, mert kitárta a szívét, és az összes titkát megosztotta egy idegennel.
- Miről beszélsz? - ráncolta a homlokát Harry.
- A naplóról - felelte Denem. - Az én naplómról. A kis Ginny hosszú hónapokig használta: leírta nekem minden gondját-baját, az apró-cseprő félelmeit. Elmesélte, hogy csúfolják a bátyjai, hogy használtan kapta a talárját és a könyveit, és hogy... - Denem szeme itt megvillant -, hogy mennyire szeretné, ha a híres-neves Harry Potter kedvelné őt...
Beszéd közben Denem egy másodpercre se vette le tekintetét Harry arcáról.
- Eléggé unalmas dolog nap nap után egy tizenegy éves lány buta kis problémáit hallgatni - folytatta. - Én mégis türelmesen válaszolgattam neki. Kedves és megértő voltam. Ginny imádott engem. Senkivel nem tudok úgy beszélni, mint veled Tom... Annyira örülök, hogy a naplóddal minden titkomat megoszthatom... Olyan, mintha volna egy barátom, akit mindig a zsebemben hordhatok...
Denem hideg, éles kacajt hallatott, ami cseppet sem illett szelíd vonásaihoz.
- Nekem elhihetitek: mindig el tudtam bájolni azokat, akikre szükségem volt. Ginny kiöntötte a szívét, és nekem történetesen éppen a szíve kellett. Leggyötrőbb félelmeiből, legrejtettebb titkaiból táplálkoztam, és egy idő után már erősebb voltam, mint ő. Elég erős ahhoz, hogy most már én osszam meg vele a titkaimat, én öntsem át belé azt, amit a szívemben rejtek...
- Ezt meg hogy érted? - hebegte Harry.
- Hát még mindig nem érted, Harry Potter? - susogta szelíden Denem. - Ginny Weasley nyitotta ki a Titkok Kamráját. Ő fojtotta meg a kakasokat, és ő festett fenyegető üzeneteket a falra. Ő uszította rá Mardekár kígyóját négy sárvérűre és a kvibli macskájára.
- Nem igaz - suttogtam. Ahogy a földön fekvő lányt néztem, el sem tudtam képzelni, hogy azt a sok szörnyűséget... mind Ginny tette.
- De igen - felelte higgadtan Denem. - Természetesen kezdetben nem tudta, mit csinál. Nagyon szórakoztató volt. Bár olvastad volna az akkori naplóbejegyzéseit... Sokkal izgalmasabbak voltak a korábbiaknál... Kedves Tom! - idézte. - Azt hiszem, kezdem elveszteni az emlékezetemet. Kakastollakat találtam a taláromon, de fogalmam sincs, hogyan kerültek oda... Kedves Tom, nem emlékszem, mit csináltam Halloween estéjén, de az iskolában valaki megtámadott egy macskát, és nekem csupa festék a ruhám... Kedves Tom, Percy folyton azt mondja, hogy sápadt vagyok, és alig lehet rám ismerni. Szerintem gyanakszik rám... Ma újabb merénylet történt, és én nem emlékszem, hol voltam a bűntény idején. Mondd meg, Tom, mit csináljak? Meg fogok őrülni... Még elképzelni is szörnyű, de azt hiszem, én támadom meg az embereket!
Na így, Denem határozottan visszataszító volt.
- Az ostoba kis Ginnynek jó hosszú időbe telt, míg végre elveszítette a bizalmát a naplóban - folytatta Denem - Akkor aztán igyekezett megszabadulni tőle. Ekkor léptél be te a képbe, Harry. Megtaláltad, és ezzel nagy örömet szereztél nekem. A sok ember közül, aki ráakadhatott volna, épp hozzád került, épp ahhoz, akire a leginkább kíváncsi voltam...
- És miért voltál kíváncsi rám? - kérdezte Harry.
- Ginny nagyon sokat mesélt rólatok - felelte Denem. - Töviről hegyire elmesélte a fantasztikus történeteteket - tekintete Harry sebhelyére vándorolt. - Találkozni akartam veled, hogy beszélhessünk, és még többet megtudhassak rólad. Hogy megnyerjem a bizalmadat, megmutattam neked, hogyan kaptam el Hagridot, azt a nagy maflát.
- Hagrid a barátunk - szóltam remegő hangon. - Csapdába csaltad, igaz? Eddig azt hittük, csak tévedtél, de...
Denem újra felkacagott.
- Az én szavam állt Hagridé ellenében. Nem nehéz elképzelni, hogy kinek hitt szegény öreg Armando Dippet. Az egyik oldalon ott volt Tom Denem, a szegény, de tehetséges, árva, de hősi lelkű diákprefektus és mintagyerek; a másikon Hagrid, a busafejű vadóc, aki minden héten valami rossz fát tett a tűzre, vérfarkaskölyköket nevelt az ágya alatt, és a Tiltott Rengetegbe járt trollokkal birkózni. De azért, bevallom, magam is meglepődtem, hogy milyen simán ment minden. Azt hittem, valaki biztosan rájön, hogy Hagrid nem lehet Mardekár utódja. Még nekem is öt évig tartott megoldani a Titkok Kamrájának rejtélyét és megtalálni a bejáratot... Hagrid természetesen képtelen lett volna erre.
- Mégis csupán egyetlen ember, az átváltoztatástan-tanár, Dumbledore hitt Hagrid ártatlanságában. Ő beszélte rá Dippetet, hogy ne küldjék el Hagridot, hanem tanítsák be vadőrnek. Igen, Dumbledore bizonyára sejtett valamit: Ő sosem kedvelt engem annyira, mint a többi tanár...
- Lefogadom, hogy Dumbledore átlátott rajtad - sziszegte fogát csikorgatva Harry.
- Való igaz, hogy Hagrid eltávolítása után bosszantóan gyanakvó volt velem szemben - mesélte csevegő hangon Denem. - Tudtam, hogy veszélyes lenne újból kinyitni a Kamrát, amíg az iskola tanulója vagyok. Azt viszont nem akartam, hogy veszendőbe menjen a tudás, amit hosszú évek kutatómunkájával szereztem. Elhatároztam hát, hogy hátrahagyok egy naplót, s benne tizenhat éves önmagamat... hogy ha szerencsém van, egy napon a nyomdokaimba léphessen valaki, és elvégezhesse a nemes feladatot, amit Mardekár Malazár bízott utódaira...
- Akkor csalódnod kellett - szólt közbe Harry. - Ezúttal senki nem halt meg, még a macska se. Néhány óra múlva elkészül a mandragórás gyógyszirup, és a kővé dermedt áldozatok magukhoz térnek.
- Nem mondtam még neked - válaszolta halkan Denem -, hogy engem már nem a sárvérűek érdekelnek? A kiszemelt áldozatom immár hónapok óta... te vagy. Képzelheted, milyen dühös voltam, mikor újból Ginny írt nekem, nem pedig te. Az ostoba lány meglátta nálad a naplót, és pánikba esett. Félt, hogy rájössz, hogyan működik, és én elárulom neked az összes kis titkát. Sőt talán még azt is, hogy ki fojtotta meg a kakasokat. Ezért aztán kivárta a megfelelő alkalmat, és visszalopta a naplót. Akkor azonban már tudtam, mi a teendő. Nyilvánvaló volt, hogy Mardekár utódját keresed, és abból, amit Ginny mesélt rólad, az is kiderült, hogy kerül, amibe kerül, meg akarod oldani a rejtélyt. Különösen ha az egyik legjobb barátodat éri támadás. Ginny azt is elmondta, hogy az egész iskola felbolydult, mikor megtudták, hogy párszaszájú vagy... Így aztán megírattam Ginnyvel a saját búcsúlevelét, és leküldtem őt ide. Eleinte ellenkezett és folyton bőgött, szóval nagyon unalmas volt. De most már nemigen maradt benne élet: túl sokat adott át magából a naplónak, vagyis nekem. Olyan sokat, hogy végre kiléphettem a lapok közül. Azóta várok az érkezésedre, mióta lejöttünk ide. Tudtam, hogy el fogsz jönni: Rengeteg kérdést akarok feltenni neked, Harry Potter.
- Például? - sziszegte Harry ökölbe szorult kézzel.
- Nos - mosolygott Denem -, először is szeretném megtudni, hogyan volt képes egy magadfajta gyenge csecsemő legyőzni minden idők legnagyobb mágusát. Hogy lehet az, hogy te egyetlen sebhellyel megúsztad, míg Voldemort nagyúr elveszítette a varázserejét?
Denem szemében a mohó fény lázas izzássá erősödött.
- Miért érdekel téged, hogyan menekültünk meg? - kérdeztem. - Voldemort később élt, mint te.
Denem halkan válaszolt.
- Voldemort a múltam, a jelenem és a jövőm...
Elővette a zsebéből Harry varázspálcáját, és három fénylő szót írt vele a levegőbe: TOM ROWLE DENEM
Azután intett a pálcával, mire a név betűi egy szempillantás alatt átrendeződtek: NEVEM VOLDEMORT
- Ilyen egyszerű - suttogta. - A legjobb barátaim már itt, a Roxfortban is így szólítottak. Azt hiszed, örök időkig az átkozott mugli apám nevét akartam viselni? Én, akinek az ereiben anyai ágon Mardekár Malazár vére csörgedezik? Tartottam volna meg annak a semmirekellő bitangnak a nevét, aki már a születésem előtt elhagyott, csak mert megtudta, hogy a felesége boszorkány? Nem, inkább kiötlöttem magamnak ezt az új nevet. Tudtam, hogy eljön az idő, amikor a varázslók ugyanúgy félnek majd a Voldemort névtől, mint viselőjétől, a világ legnagyobb mágusától!
Mintha kihullottak volna a fejemből a gondolatok. Némán meredtem Denemre, a hajdani árva gyerekre, aki felnőttként odáig jutott, hogy meggyilkolta a szüleinket és oly sok más ártatlan embert...
- Az nem te vagy - suttogta Harry gyűlölettől izzó hangon.
- Mi? - horkant fel Denem.
- Nem te vagy a világ legnagyobb mágusa - zihálta Harry - Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom neked, de a legnagyobb varázsló Albus Dumbledore. Ezt mindenki tudja. Még fénykorodban sem merted megtámadni a Roxfortot. Dumbledore már diákként látta rajtad, hogy miféle vagy, és te még ma is rettegsz tőle, bárhol is bujkálsz.
Denem arcáról leolvadt a mosoly, és dühös fintor vette át a helyét.
- Dumbledore-t a puszta emlékem is elkergette az iskolából! - sziszegte.
- Nem ment ő olyan messzire, mint hinnéd! - vágtam vissza.
A fiú válaszra nyitotta a száját, de torkára forrott a szó. A Kamrában földöntúli muzsika csendült fel. Denem gyorsan körülnézett. A hátborzongató csengés-búgás egyre erősödött. Mikor aztán a zene elérte a lehető legnagasabb pontot, lángnyelvek csaptak ki a legközelebbi oszlop tetejéből.
A tűzből hattyú nagyságú, pávaszerűen hosszú farkú, karmazsinpiros madár bontakozott ki. Nyakát a mennyezet felé nyújtogatva zengte túlvilági énekét, s fénylő arany karmai közt rongyos tárgyat szorongatott.
A következő pillanatban a madár leszállt az oszlopról, és egyenesen Harry felé repült. A rongyos valamit ledobta elé a földre, ő maga pedig a fiú vállára telepedett, és behúzta szárnyait.
Mozdulatlanul ült Harry vállán, meleg tollaival a fiú arcához ért, és Denemre függesztette tekintetét.
- Ez egy főnix... - szólt gyanakodva Denem.
- Fawkes? - suttogta Harry.
- Az pedig - folytatta Denem a rongyos valamire pillantva - az a régi iskolai Teszlek Süveg.
Valóban így volt: A foltos, gyűrött fejfedő mozdulatlanul hevert Harry lába előtt.
Denem ismét felnevetett, ezúttal olyan harsányan, hogy a visszhangos teremben úgy tűnt, mintha egyszerre tíz Denem kacagna.
- Ezt küldi Dumbledore! Egy énekesmadarat meg egy ócska sapkát! Megjött az önbizalmad, Harry Potter? Most már biztonságban érzed magad?
Harry nem válaszolt.
- Térjünk a tárgyra, Harry - Denem még mindig mosolygott - Két alkalommal találkoztunk a te múltadban s az én jövőmben. Kétszer próbáltalak megölni, de sikertelenül. Hogyan élted túl? Áruld el a titkot. Minél tovább beszélsz - tette hozzá szelíden - annál tovább élsz.
- Senki nem tudja, miért vesztetted el a varázserődet, mikor ránk támadtál - szólt Harry - De azt tudom, hogy miért nem tudtál megölni: mert az anyánk az életét adta értünk. Az egyszerű, mugliivadék anyánk - tette hozzá a felindultságtól remegő hangon -, ő állt az utadba. Egyébként ismerem az igazi énedet, mert tavaly szemtől szemben álltunk. Egy szánalmas, tengődő roncs vagy. Ide vezetett az a nagy hatalmad. Bujdosnod kell. Egy szánalmas senki lettél!
Denemet láthatóan felbőszítették Harry szavai, mégis sikerült torz mosolyt erőltetnie arcára.
- Vagy úgy. Szóval az anyátok az életét adta értetek. Mi tagadás, hatásos ellenvarázslat. Ezek szerint nincs benned semmi különös. Tudod, az keltette fel a kíváncsiságomat, hogy annyi érdekes hasonlóság van köztünk. Bizonyára neked is feltűnt: mindketten félvérek és árvák vagyunk, s mindketten muglik között nőttünk fel. Rajtunk kívül talán nem is járt más párszaszájú a Roxfortba a nagy Mardekár óta. Még külsőre is hasonlítunk egy kicsit... De a lényeg az, hogy nem a képességeid, hanem a jó szerencse mentett meg tőlem. Csak ennyit akartam tudni.
Denem nem mozdult, csak szélesebbre húzódott arcán a mosoly.
- Most pedig egy érdekes kísérlet következik: összemérjük Mardekár Malazár utódjának, Voldemort nagyúrnak az erejét a híres Harry és Camilla Potterével, akiket Dumbledore legjobb fegyverei védenek.
Denem lekicsinylő pillantást vetett Fawkes-ra és a Teszlek Süvegre, majd sarkon fordult, és elindult. Megállt a kígyóforma oszlopok között, és felnézett a Mardekárszobor sötétbe burkolózó kőarcára. Nagyra tátotta a száját, és sziszegni kezdett.
Mardekár kőarca megmozdult. A szoborszáj kinyílt, majd egyre nagyobbra tárul, mint egy éjsötét barlang ásító bejárata. A szájüregben egy hosszú, tekergőző lény vált láthatóvá. A Kamra sötét faláig hátráltunk. Szorosan becsuktam a szemem, s közben éreztem, hogy Fawkes szárnya végigsöpör az arcomon; a madár felszállt Harry válláról.
Valami nagy és súlyos dolog zuhant a Kamra padlójára; a puffanásba még a falak is beleremegtek. Azután meghallottam Denem sziszegését.
A Baziliskus elindult; tisztán hallottam a porlepte kőpadlót súroló súlyos test zaját. Csukott szemmel rohanni kezdtem oldalirányba, kinyújtott kezemmel tapogatva az utat magam előtt. Denem harsányan nevetett...
Hirtelen elbotlottam - hasra estem egyenesen Harryre. A kígyó már csak egy-két méterre lehetett tőlünk.
Felálltam és ösztönösen a sziszegő hang irányába fordultam. Valami bentről azt súgta, hogy a Baziliskus is egy állat. És minden állat megszelídíthető, ha kedvesen közeledünk felé.
Remegve kinyújtottam a karomat. Pár másodperccel később néha csend ereszkedett a helységre; csak Fawkes szárnyának susogását lehetett hallani.
Mintha nem is én beszéltem volna. A félelem szólt belőlem, mert magamtól biztosan nem mondtam volna ezt:
- Szia. Mindenki elítél, mert más vagy, igaz? Tudom milyen érzés.
A kígyók királya fenyegetően sziszegett egyet. Mostmár éreztem a leheletét is. Émelyítő szaga volt.
- Én is ilyen helyzetben vagyok. Sokan... kicsit félnek tőlem, mert nem vagyok olyan, mint ők. De ez nem jelenti azt, hogy azzá kell válnunk, aminek látnak minket, ugye?
A kígyó vészesen közeledett. Félő volt, hogy leharapja a karom.
- Nyugodj meg, kérlek! - mondtam remegő hangon - Én nem foglak bántani.
Minden erőmre szükségem volt, hogy ne essek össze a megkönnyebbüléstől. A Baziliskus odatartotta a fejét a kezemhez. Nagyon óvatosan megsimítottam az érdes pikkelyfelületet. Sokkal inkább volt megnyugtató az állat sziszegése, mint fenyegető hatású.
Nem bírtam ki. Sokan mondták, hogy a kíváncsiságom lesz a vesztem. Ennek ellenére kinyitottam a szememet, és a kígyók királyának sárga szemébe néztem.
- Szépek a szemeid - mosolyodtam el. Magam is meglepődtem. Most nem kéne holtan összesnem?
- Nem! - kiáltotta Denem - Ez lehetetlen! Nem élhetted túl!
A fiú (számomra) érthetetlen sziszegésbe kezdett, mire a kígyó tekintete megvadult. Elrántotta a fejét és egy faroksuhintással nekivágott a falnak.
Az utolsó kép amire emlékszem: Harry a földön hasalva hátrál, Denem parancsol valamit a Baziliskusnak, és Fawkes, ahogy az állat feje fölött csapkod...
- Sikerülni fog Harry - suttogtam és minden elsötétült.

Író megjegyzés:
A képet ÉN szerkesztettem!