Camilla Potter, a másik túlélő 1-4. ᵈᵐ

14.fejezet - Pókok királya

A kastély parkjában lassan mutatkozni kezdtek a nyár első jelei; az ég és a tó egyaránt tündöklő kék színt öltött, s az üvegházakban káposztafej nagyságú virágok bontogatták szirmaikat
Az épületen belül nem volt ilyen rózsás a helyzet. Be akartunk nézni Hermionéhoz, de a látogatási tilalomra hivatkozva nem engedtek be minket.
- Nem vállalhatunk több kockázatot! - jelentette ki szigorúan Madam Pomfrey a résnyire nyitott ajtó mögül - Sajnálom, de okunk van feltételezni, hogy a tettes megpróbál végezni ezekkel a szerencsétlenekkel...
Dumbledore távozása óta mindenkin elhatalmasodott a félelem. Az iskolában minden arc félelmet vagy legalábbis nyugtalanságot tükrözött, s ha nagy ritkán nevetés hangzott fel a folyosón, az is hisztérikusan csengett, s gyorsan elhalt.
Hagrid tanácsára, az egész épületet tűvé tettük a pókok után, s ebben, vonakodva bár, de Ron is segített. A kutatást persze nagyban megnehezítette, hogy a rendelkezések értelmében mindenhova csapatostul kellett vonulnunk, egyedül nem kóborolhattunk az épületben. A diákok többsége örült neki, hogy tanárok kísérgetik őket teremről teremre, minket viszont kifejezetten bosszantott a dolog.
Egyetlen ember akadt csak az iskolában, akin látszott, hogy élvezi a gyanakvással és rettegéssel fertőzött közhangulatot. Draco olyan kevélyen járt-kelt a folyosókon, mintha kinevezték volna iskolaelsőnek.
- Mindig sejtettem, hogy végül apám fog megszabadítani minket Dumbledore-tól. Mondtam már nektek, hogy szerintem a Roxfortnak még soha nem volt ilyen rossz igazgatója, mint Dumbledore. Talán most egy normális varázsló veszi át a helyét. Olyasvalaki, aki nem akarja bezárni a Titkok Kamráját. McGalagony nem sokáig marad igazgató, ő csak helyettesít... Professzor úr - szólt fennhangon Draco - A professzor úr miért nem jelentkezik az igazgatói állásra?
- Lassan a testtel, Malfoy - csóválta fejét Piton, de nem tudott elfojtani egy halvány mosolyt - A felügyelőbizottság csupán felfüggesztette Dumbledore professzort. Bízhatunk benne, hogy nemsokára újból köztünk lesz.
- Hát persze - bólogatott Malfoy vigyorogva - Szerintem apám támogatná a professzor urat, ha jelentkezne az állásra. Majd megmondom neki, hogy a professzor úr a legjobb tanár az iskolában...
Piton mosolyogva indult tovább az asztalok között. Szerencsére nem vette észre Seamus Finnigant, aki úgy tett, mintha belehányna az üstjébe.
- Csodálom, hogy a sárvérűek még mindig nem takarodtak el a suliból - folytatta a szőke. - Öt galleont teszek rá, hogy a következő meghal. Kár, hogy nem Granger volt az...
Ekkor megszólalt a csengő. Épp jókor: Draco utolsó szavaira ugyanis Ron felpattant a helyéről. A szedelőzködő diákok forgatagában nem tűnt fel, hogy rá akarja vetni magát.
- Eresszetek! - hörögte, miközben Harry és én két oldalról a karját szorongattuk - Nem érdekel, nem is kell a pálcám, puszta kézzel fojtom meg...
- Te járnál vele rosszul - mondta Harry, és rám nézett. - Fel nem foghatom, miért lógsz ezzel az alakkal.
Mielőtt visszavághattam volna, Piton ránkszólt.
- Siessetek, át kell kísérnem benneteket gyógynövénytanórára! - harsogta az osztály feje fölött, s a csapat kettes-hármas sorokban elindult.
A gyógynövénytanórán részt vevők csoportja eléggé foghíjas volt. Ketten is hiányoztak: Justin és Hermione.
Bimba professzor az abesszíniai aszúfügék ritkítását bízta a társaságra. Mikor Harry a komposztálóhoz sétált egy ölre való száraz ággal, összetalálkozott Ernie Macmillannel, aki (ahogy láttam) bocsánatot kért tőle. Ernie nagy komolyan így szólt:
- Gyanús nekem az a Draco Malfoy nevű srác - szólt Ernie, miközben szaporán tördelte a száraz gallyakat. - Úgy tűnik, örül annak, ami az iskolában folyik. Szerintem lehet, hogy ő Mardekár utódja.
- Zseniális - morogta gúnyosan Ron.
- Szerinted lehet, hogy Malfoy az, Harry? - kérdezte a fiú.
- Nem - jelentette ki Harry határozottan. Ernie és Hannah csodálkozva néztek rá.
Harry ekkor váratlanul fejbe kólintotta Ront a metszőollóval.
- Au! Mit csinálsz?
Harry a földre mutatott. Tőlünk alig néhány lépésnyire jókora pókok futottak libasorban.
- Nocsak! - Ron igyekezett örömöt színlelni, de nemigen sikerült neki - Sajnos most nem követhetjük őket...
Ernie és Hannah kíváncsian hegyezték a fülüket.
- Úgy tűnik, a Tiltott Rengeteg felé tartanak... - Ron most már meg se próbált derűsnek látszani.
Mikor véget ért a munka az üvegházban, Piton professzor átkísért minket a sötét varázslatok kivédése órára. Mi kicsit lemaradtunk a többiek mögött, hogy meg tudjuk beszélni a teendőket.
- Újra használnunk kell a láthatatlanná tévő köpenyt - jelentette ki Harry - Agyart is magunkkal vihetjük. Sokszor járt Hagriddal az erdőben, segítségünkre lehet.
- Persze - Ron idegesen babrált a pálcájával, s csak akkor szólalt meg újra, mikor már leültek szokásos helyükre Lockhart tantermének végében - Tudod... azt hallottam, hogy ott vérfarkasok is élnek.
- Nem csak rosszindulatú lények vannak ott - felelte kitérően Harry - A kentauroktól és az egyszarvúaktól például nem kell félnünk.
Lockhart berobogott a terembe, magára vonva a diákok figyelmét. Ezekben a napokban minden más tanár komorabb volt a szokásosnál, Lockhart ellenben csak úgy sugárzott a jókedvtől.
- Ejnye, fiúk-lányok - rikkantotta széles mosollyal - Mért vágtok ilyen savanyú képet?
A diákok megrökönyödött pillantásokat váltottak, de egyikük sem felelt.
- Hát még mindig nem értitek? - folytatta Lockhart lassan és tagoltan, mintha féleszűekhez beszélne. Szerintem itt csak ő a féleszű, de mindegy.
- Elmúlt a veszély! A tettest letartóztatták.
- Ki mondta? - kérdezte fennhangon Dean Thomas.
- Édes fiam, a mágiaügyi miniszter nem vitte volna magával Hagridot, ha nem lenne száz százalékig biztos benne, hogy ő a bűnös.
Lockhart ezt olyan hangon jelentette ki, mintha azt magyarázná, hogy egy meg egy az kettő.
- Dehogynem - szólt Ron, még Deannél is hangosabban.
- Szerénytelenség nélkül állíthatom - felelte Lockhart önelégülten -, hogy egy icipicit többet tudok Hagrid letartóztatásának körülményeiről, mint te.
Ron már nyitotta a száját, hogy vitába szálljon a tanárral, de Harry egy rúgással jobb belátásra bírta.
- Ne felejtsd el: mi nem voltunk ott - suttogta.
A Griffendél klubhelyisége mostanában mindig tele volt, hiszen hat óra után kijárási tilalom lépett érvénybe. Vitatéma akadt bőven, minek következtében a helyiségben sokszor még éjfélkor is diákok nyüzsögtek.
Harry rögtön vacsora után elővette ládájából a láthatatlanná tévő köpenyt, majd egész este azon ücsörgött. Fred és George kihívták Harryt és Ront néhány parti robbantósdira. Ginny azon a széken üldögélt, amit máskor Hermione használt, és csendben nézte őket. Harry és Ron szándékosan veszítettek, és igyekeztek gyorsan befejezni a játszmákat, de még így is éjfélre járt az idő, mire Fred, George és Ginny végre felmentek lefeküdni.
Akkor gyorsan beburkolóztunk a köpenybe, és kimásztunk a portrélyukon. A tanárok között szlalomozva újra megtettük a kastélyon keresztül vezető utat, és szerencsésen megérkeztünk a bejárati csarnokba. Halkan kinyitottuk az ajtó zárját, átpréseltük magunkat a résnyire nyitott szárnyak között, és kiléptünk a kastélyparkba.
- Persze az is lehet - szólalt meg hirtelen Ron, miközben átvágtunk a sötét pázsiton -, hogy az erdőnél nem találunk semmilyen nyomot, amin elindulhatnánk. Lehet, hogy azok a pókok nem is oda tartottak. Elismerem, úgy tűnt, hogy nagyjából abba az irányba mennek, de...
Ron egészen addig folytatta reménykedő monológját, amíg meg nem érkeztünk Hagrid kunyhójához.
- Gyere, Agyar, elmegyünk sétálni.
A kutya boldogan rohant ki a házból; egyenesen az erdő széléhez szaladt, és hátsó lábát felemelve lepisilt egy öreg fát.
Harry elővette varázspálcáját.
- Lumos! - morogta, mire a pálca végén apró láng gyúlt ki. Ennyi fény éppen elég volt ahhoz, hogy észrevegyük az ösvényen esetleg átfutó pókokat.
- Jó ötlet - bólintott Ron - Én is meggyújtanám az enyémet, de... nem akarom, hogy felrobbanjon vagy valami... - Harry megütögette barátja vállát, és a fűbe mutatott. Két pók szaladt a pálca fényköréből az árnyékot nyújtó fák felé.
- Rendben - sóhajtott Ron, beletörődve az elkerülhetetlenbe - Készen állok. Induljunk.
Így hát behatoltunk az erdőbe az ide-oda csalinkázó, leveleket és gyökereket szaglászó Agyar kíséretében. Harry pálcájának pislákoló fényében követtük az egyenletes tempóban haladó pókokat. Körülbelül húsz percig baktattunk szótlanul. Mikor aztán a lombsátor olyan sűrű lett, hogy már a csillagok fénye sem hatolt át rajta, észrevettük, hogy a pókok letértek az ösvényről.
- Mi legyen? - kérdezte Harry.
- Most már ne forduljunk vissza - hangzott a felelet.
Így hát bevettük magunkat a fák sűrűjébe, követve a pókok surranó árnyékát. Most már nem tudtunk olyan gyorsan haladni; figyelniük kellett a kiálló gyökerekre és fatönkökre, melyeket épp csak sejteni lehetett a sötétben, s nemegyszer meg kellett állniuk, hogy Harry leguggolhasson megkeresni a pókokat a pálca fényében.
Aztán Agyar egyszer csak elvakkantotta magát.
- Mi van? - kérdezte hangosan Ron.
- Valami mozog arrafelé - suttogta Harry - Hallgasd csak... Jó nagy lehet.
Tőlünk jobbra a távolban a "jó nagy valami" nagy zajjal utat tört magának a fák között.
- Jaj istenem - vacogott Ron - Jaj istenem, jaj istenem...
- Fogd be a szád - szólt rá Harry - Még meghallja.
- Meghallja? - sápítozott Ron vékonyka hangon - Már rég meghallotta Agyart!
Furcsa brummogás hallatszott, azután csend lett.
- Szerinted mit csinál? - kérdezte Harry.
- Felkészül a támadásra - morogtam.
Remegve várták a fejleményeket.
- Mit gondolsz, elment? - suttogta Harry.
- Nem t'om...
Tőlünk jobbra ekkor hirtelen vakító fény tépte szét a sötétséget. Hunyorogva a szemünk elé kaptuk a kezünket.
- Harry! - kiáltotta Ron, a megkönnyebbüléstől elcsukló hangon - Harry, ez a kocsink!
- Micsoda? - döbbentem le - Ezzel mentetek bele a Fúriafűzbe?
- Gyertek!
Ahogy Ron közeledett felé, előregurult, akár egy gazdáját köszöntő behemót, türkizkék kutya.
- Itt volt egész idő alatt! - lelkendezett Ron a kocsi körül ugrálva - Nézzétek, egészen elvadult...
Az autó mindkét oldalán karcolások és sárfoltok éktelenkedtek. Szemmel láthatóan rákapott a magányos terepjárásra.
- És mi még azt hittük, hogy meg akar támadni minket! - nevetett Ron, és megpaskolta a kocsi oldalát - Mennyit töprengtem, hogy hova tűnhetett!
- Elvesztettük a pókcsapást - szólt Harry - Gyertek, keressük meg!
Ron nem válaszolt, és nem is mozdult. Megkövülten meredt egy három méter magasságban levő pontra valahol Harry háta mögött. Arca eltorzult a rettegéstől.
Harrynek arra se maradt ideje, hogy megforduljon. Valami hosszú, szőrös dolog megragadta a derekát, és felemelte a földről. Egy szempillantás múlva már fejjel lefelé lógott. Mire segítettem volna neki a lábamnál fogva felkapott egy nagy... szőrős... izé.
Az erdő legsötétebb mélye felé haladtunk. Nem tudom megmondani, meddig vergődtünk a lények szőrös lábai között; csak annyit érzékeltem, hogy a terep kissé kivilágosodott, és a talaj csak úgy hemzseg a pókoktól. Oldalra néztem, és láttam, hogy egy jókora, teknőszerű mélyedés széléhez értünk. A teknőben pókok laktak. Nem olyan apró állatkák, mint amelyek az avarban futkostak, hanem igásló méretű, nyolcszemű, nyolclábú, fekete, szőrös szörnyetegek.
Az óriáspók elengedett minket. Ron arckifejezése mindent elmondott: szája néma sikolyra nyílt, s szeme kidülledt a borzalomtól.
Az egyik pók, ami odaszállította Harryt, beszélni kezdett. Nehéz volt megérteni, mit mond, mert beszéd közben hangosan csattogtatta a csáprágóját.
- Aragog! - kiáltotta - Aragog!
A hálóharang ami körül a pókok várakoztak, megremegett és lassan kimászott belőle egy elefánt méretű pók.
- Mi történt? - mordult fel, szaporán csattogó csáprágókkal.
- Emberek - felelte a Harryt foglyul ejtő pók.
- Hagrid az? - kérdezte Aragog.
- Idegenek - válaszolt Ron pókja.
- Öljétek meg őket - morogta bosszúsan Aragog - Éppen aludtam...
- Hagrid barátai vagyunk! - kiáltotta Harry.
Aragog elgondolkodott.
- Hagrid még soha nem küldött embereket a fészkünkbe - szólt kimérten.
- Hagrid bajban van - zihálta Harry - Ezért jöttünk ide.
- Bajban van? De miért küldött ide titeket?
Harry továbbra is a földön ülve beszélt, a tőle telhető legnyugodtabb hangon.
- Az iskolában úgy gondolják, hogy Hagrid rászabadított egy... egy valamit a diákokra. Letartóztatták, és elvitték Azkabanba.
Aragog dühösen csattogtatta a csáprágóját, mire a többi pók ugyanígy tett.
- De hiszen az évekkel ezelőtt történt - dörmögte Aragog - Sok-sok évvel ezelőtt. Jól emlékszem: ezért kellett eljönnie az iskolából. Mindenki úgy gondolta, hogy én vagyok a szörnyeteg, ami a Titkok Kamrájában lakik. Azt hitték, Hagrid kinyitotta a Kamrát, és szabadon eresztett engem.
- Szóval te... te nem a Titkok Kamrájából jöttél? - kérdezte Harry.
- Én! - csattant fel Aragog - Én nem a kastélyban születtem. Messzi földről érkeztem ide. Hagrid egy utazótól kapott engem tojáskoromban. Akkor még kisfiú volt, de gondomat viselte; elbújtatott egy szekrényben, és morzsákkal etetett. Hagrid jó ember, a barátom. Mikor rám találtak, és engem vádoltak egy kislány haláláért, megvédett. Azóta itt élek az erdőben, és Hagrid gyakran meglátogat. Még asszonyt is talált nekem. Hagrid jóvoltából Mosag meg én családot alapíthattunk, s láthatod, milyen szépen megszaporodtunk...
- Azt mondod, soha... senkit nem támadtál meg?
- Nem - csattogta az öreg pók - Ha az ösztöneimre hallgatok, megtettem volna, de a Hagrid iránti tiszteletből soha egyetlen embert sem bántottam. A lány holttestére egy mosdóban találtak rá. Én az egész kastélyból csak azt a szekrényt ismertem, ahol felnőttem. A mi fajtánk a sötét és csendes helyeket kedveli...
- De talán... - kezdte habozva Harry - talán tudod, ki ölte meg azt a lányt. A tettes ugyanis visszatért, és újra tizedeli a diákokat.
- A kastélyban lakó gyilkos - mondta Aragog - egy ősi szörnyeteg, a pókok legfélelmetesebb ellensége. Emlékszem, hogyan könyörögtem Hagridnak, hogy eresszen el, mikor megéreztem a bestia jelenlétét az iskolában.
- Miféle az a szörny? - érdeklődött izgatottan Harry.
- Nem beszélünk róla! - harsogta Aragog - Nem mondjuk ki a nevét! Még Hagridnak se árultam el, hogy hívják a rettegett bestiát, pedig sokszor kérdezte!
Aragog a jelek szerint belefáradt a társalgásba; lassan, hátrálva elindult hálóharangja felé. A többi póknak viszont esze ágában sem volt hátrálni. Épp ellenkezőleg, minden oldalról fenyegetően körülvettek minket.
- Akkor mi most el is megyünk - kiáltott Harry Aragog után.
- Elmentek? - dörmögte lassan Aragog - Nem hinném...
- De hát...
- A gyermekeim nem bántják Hagridot, mert megtiltottam nekik. De nem tagadhatom meg tőlük a friss húst, főleg, ha a zsákmány önszántából felkínálkozik nekünk. Isten veletek, Hagrid barátai.
Alig másfél méterre tőlünk pókok sötét fala tornyosult az ég felé. Tucatnyi csáprágó csattogott éhesen, száz mohó szem fénylett a csillagfényes ég alatt... De ekkor elnyújtott hang búgott fel a távolban, és éles fény hasított bele a pókfészek félhomályába.
Mr. Weasley kocsija jött el értünk. Vadul tülkölve, sugárzó reflektorral száguldott lefelé a medenceoldalban, kíméletlenül utat vágva a pókok között. A félrelökött bestiák a hátukon fekve hadonásztak kusza lábaikkal. A kocsi végül csikorogva lefékezett mellettünk, és az összes ajtaja kinyílt.
- Hozd Agyart! - kiáltotta Harry, miközben beugrottunk a járműbe. Ron felkapta a szűkölő kutyát; bedobta hátulra, majd ő maga is bekecmergett a kocsiba. Az ajtók azonnal becsapódtak. A motor felpörgött, s az autó árkon-pókon keresztül elrobogott a medence széle felé: Felkapaszkodtak az emelkedőn, és néhány másodperc múlva már az erdő fái közt döcögtek. Az ágak vadul csapkodták az ablakokat, de a kocsi megdöbbentő ügyességgel navigált a fák közötti résekben.
A kocsi olyan hirtelen állt meg, hogy utasai kis híján kitörtük a nyakunkat. Az erdő szélén voltunk. Agyar kétségbeesetten kaparászta az ablakot, s mikor Harry kinyitotta neki a hátsó ajtót, egy nyulat is megszégyenítő sebességgel rohant el Hagrid kunyhója felé. Harry hálásan megpaskolta az autót, ami nyomban hátramenetbe kapcsolt, és pillanatokon belül eltűnt a szemük elől.

Ron éppen saját gyomortartalmával trágyázta a növényeket.
- Kövesd a pókokat - nyögte remegő hangon, és ruhája ujjával megtörölte a száját. - Ezt soha nem bocsátom meg Hagridnak. Csoda, hogy életben maradtunk.
- Szerintem azt hitte, hogy Aragog nem bántja a barátait - vontam vállat.
- Pontosan ez a baj Hagriddal! - fakadt ki Ron - Az a rögeszméje, hogy a szörnyek nem olyan rosszak, mint gondolnánk! Nézd meg, hova jutott ezzel az elmélettel! Egy azkabani cellába! - Ron egész testében remegni kezdett. - Mi értelme volt beküldeni minket oda? Szerinted mit sikerült kiderítenünk?
- Hogy nem Hagrid nyitotta ki a Titkok Kamráját - felelte Harry - Hagrid ártatlan volt.
Ahogy közeledtünk a kastélyhoz, Harry jól összehúzta a köpenyt, nehogy véletlenül kilátsszon alóla a lábunk. Óvatosan beosontunk a kétszárnyú tölgyfaajtón, átvágtunk a bejárati csarnokon, és felsiettünk a márványlépcsőn. Lélegzetüket visszafojtva surrantunk el a folyosókon posztoló őrök mellett. Sikerült észrevétlenül eljutniuk a Griffendél-torony bejáratáig, és megkönnyebbülten másztunk be a portrélyukon.
Levettük a köpenyt, és nyomban továbbindultunk a hálótermeink felé.
Egy dolog biztos: soha többet nem megyek be... abba... az... erdőbe!