Első felvonás (Út a Forma 1-ig) //BEFEJEZETT//

3.

Magabiztosan szálltam ki az autóból, amivel megérkeztünk az Euroringre. A pálya közel volt Budapesthez, tehát kicsit több, mint két óra alatt odaértünk. Minket Kata, a csapatok mindenese hozott autóval, és mire ideértünk, minden készen állt: legalábbis ránézésre. A boxutca mögött állt az ideiglenes... Hát, menő motorhome-nak nevezni, de igazából csak nagyon nagy lakókocsik voltak, minden csapatnak több. Ismerős volt a hely, versenyeztem már itt gokarttal, úgyhogy minden szempontból nagyon örültem az itteni szezonnyitónak: magyar és ismerős pálya, ráadásul a vonalvezetése is kedvezőnek tűnt számunkra.

A bő hónap alatt, amit teszteléssel töltöttünk, több dolog is feltűnt nekünk: először is az, hogy nem véletlenül lett ez a csapatok felállása, egyértelműen a Stoller’s a nagyobb csapat, gyorsabb autóval és több lehetőséggel. Nagyképűségnek tűnhet, de biztos, hogy azért mi vagyunk ebben a csapatban, mert gyorsabbak vagyunk. Freddel megállapítottuk, hogy olyan ez a két csapat, mint a Red Bull és a Toro Rosso, a Pannónia a fiókcsapat.
A másik dolog, ami kiderült, hogy a leszorítóerő az erőssége lehet az autóinknak a többiekhez képest, ami az Euroringi nyújtott kanyarokban előny lesz.
Kipakoltuk a cuccainkat a lakókocsiban, ahol Freddel vannak a szobáink, amiket talán túlzás szobának nevezni, annyira kicsik, mellettünk pedig Krisz, a tulajdonos és Kata, a mindenes fognak aludni egy másik helyiségben. Viccelődtünk is ezzel, ugyanis Kata Krisz felesége volt, Frednek pedig egyből működésbe lépett a mocskos fantáziája.
Két kis szekrény volt, ahová a ruháinkat és mindenféle cuccot tehettünk: igazából nem volt szükség sok mindenre. Néhány farmert raktam el, egy futós ruhát és egy másik kényelmes sportcipőt, úgyis minden nap csapatpólót, pulcsit vagy kabátot fogunk viselni. Kata kérte, hogy rakjunk el egy csinosabb ruhát, ha valamiért szükség lenne rá, nekem egy halványbarna, kantáros szoknyára és egy fehér blúzra esett a választásom egy Conversere hasonlító, de olcsóbb cipővel. Volt nálam pár baseball sapka is, de ezeken kívül tényleg csak a legszükségesebb dolgokat hoztam, és még így is alig fértem el, pedig nem szoktak ilyen gondjaim lenni. Miután konstatáltam, hogy Senna ennél is kevesebb cuccot hozott, felvettem egy baseball-sapkát és közöltem vele, hogy körbenézek, hátha találkozok valakivel másik csapatokból, aztán valószínűleg Csabával, a teljesítménymérnökkel bejárom a pályát.

Elindultam, és elégedettséggel vegyes izgalommal töltött el, hogy a miénk volt az egyik legmodernebb csapat-bázis. 14 csapat 28 pilótája vett részt a bajnokságban: rajtunk kívül még két magyar csapat volt és öt magyar pilóta. Többnyire képben voltam mindenkivel kapcsolatban, nagyon érdekelt, hogy kik ellen fogok versenyezni: igazából amióta tudom, hogy Forma 4-ben fogom folytatni a pályafutásom, csak ezzel foglalkoztam, ha nem az autóval, akkor pályákkal, ellenfelekkel, sisakfestéssel... A lehető legjobban felkészültem, mégis izgultam az első futam előtt.

-Heló!- köszönt valaki a hátam mögül. Megfordultam, és egy számomra elsőre idegennek tűnő srácot pillantottam meg, aki a bajnokság egyetlen gyári csapatának és motorbeszállítójának, az Audinak a csapatpólóját és sapkáját viselte.
-Öhm... Szia, Emma.- kérdezte dadogva.- Mármint, mindenki arról beszél, hogy az új csapatban egy lány és Senna lesznek, és ismerlek, mivel gokartban is nyertél...
-Igen.- nem mondom, hogy nem voltam zavarban. Végül nagy nehezen felismertem, Schimmer Márk volt az, a tavalyi Forma 4-es bajnok. Ismertük egymást, pedig egymás ellen nagyon ritkán versenyeztünk gokartban, mivel egy évvel idősebb volt nálam, de többször is találkoztunk és pár éve egész jóban voltunk. Arra nem emlékeztem, hogy ennyire helyes srác volt, vörös hajjal, szeplőkkel és zöld szemmel. Nálam magasabb volt, ami végül is nem volt nehéz, mert én a legnagyobb jóindulattal sem voltam magasnak nevezető. Még sosem éreztem úgy, hogy jó lenne, ha nem csapatruhát viselnék, hanem valami csinosat és a göndör, sötétbarna hajam nem a sapka csatja fölé lenne összekötve, hanem kifésülve omlana a vállamra. Egy pillanat alatt elűztem a gondolatot, aztán megpróbáltam megtörni a kínos csendet.- És... Khm... Audis vagy, igaz?

-Igen. Ennyire régen találkoztunk?- Ha lehet, még inkább zavarban voltam, és ezen az sem segített, hogy üdvözlésként megölelt.- Nem jössz el velem inni valamit? Csak beszélgetni szeretnék valakivel, amíg nem jön meg senki a csapatból. Egy üdítő, vagy valami...
-Ó, minket szponzorál a Top Joy és kaptunk rengeteget, szerezzünk.- ajánlottam fel. Kapott az alkalmon, úgyhogy bementem a mi ,,motorhomeunkba” és hoztam ki kettőt.
-Gondoltam, hogy hamar felszedsz egy srácot- húzta fel a szemöldökét Senna.- De hogy ennyire!
Válaszra sem méltattam, úgy ítéltem meg, hogy felesleges az ő sajátos gondolatmeneteivel foglalkoznom most.
-Mesélj, mi újság veled?- kérdeztem Márktól.
-Izgatottan várom a szezont.- kacsintott rám, én pedig a sapkáján lévő egyes számra néztem.
-Hát igen, a címvédő. Mikor is kezdted a formaautózást?
-Tavaly előtt, 14 évesen. Neked ez lesz az első szezonod, ugye?
-Igen...- mosolyogtam, nem tudom, miért. Ő is, de aztán elvörösödött és beszélni kezdett.
-Valószínűleg egyébként nem fogok maradni. Voltam egy túraautós teszten, és rohadt jó volt, meg jól is ment, ha lesz helyem, ez után a szezon után váltani szeretnék.
-Tényleg?- csodálkoztam, de nem tudtam érdemben reagálni, csak néztem ahogy próbálja leszedni a Top Joy kupakját.
Megszólalt a telefonom, amit nem is bántam annyira, tekintve, hogy végül mégsem tartogatott nagyon sok izgalmat ez a beszélgetés.
-Ne haragudj, Márk, a teljesítménymérnök az. Valószínűleg megyek pályabejárásra, de jó volt dumálni, remélem még összefutunk. Szia!

Ennél klisésebben el sem köszönhettem volna, de nem akartam utálatosnak tűnni, úgyhogy tényleg kapóra jött a hívás. Mielőtt szegény Márk bármit is mondhatott volna, hátat fordítottam, elszáguldottam és felvettem a telefont.
-Hol vagy?-kérdezte Csaba.
Hirtelen nem tudtam, mit válaszoljak, dadogva kezdtem bele.
-Én... Csak... Tudod, régen a táborban meg a Hungaroringen voltam egy csapatban a Schimmer Márkkal, vele találkoztam és körbesétáltuk a boxutcát.
-Aha.- sejtelmesen röviden válaszolt, de közölte, hogy megyünk pályabejárásra és elkezdjük megbeszélni a stratégiát is. Ez elfelejtette velem Márkot, elképesztően izgatott lettem, hogy végre rendesen kezdetét veszi egy versenyhétvége, ahol igazi pilóta vagyok és mérnökökkel, stratégákkal fogok együtt dolgozni.
-Emma, egy pillanatot várj!- Martin futott oda hozzám, már ő is csapatruhát viselt.- Tudom, hogy most mentek pályabejárásra, de... Figyelj, nem tűnsz túl tapasztaltnak ilyen téren, és lehet, fel se tűnt, hogy Márk... Szóval, te vagy itt az egyetlen lány, nem váratlan, hogy máris kiszemelt valaki magának, de...
-Martin!- unottan néztem rá. Egyszerűen idegesített, hogy habár csak fiúk vannak körülöttem, újabban senkivel nem beszélgethetek nyugodtan a nélkül, hogy valaki többet látna bele a dologba.-Nyugi, csak beszélgettünk. Három percig.
-Az, hogy te így gondolod, nem jelenti azt, hogy ő is-morogta Martin.
-Hát... Jó-vontam meg a vállam. Megmosolyogtatott az öcsém aggodalma, nekem viszont már rég újra a pályabejáráson és a versenyhétvégén járt az eszem, és azon, hogy talán egy-két versenyhétvége után mindenki hozzászokik, hogy én elsősorban nem lányként, hanem versenyzőként vagyok itt. Szegény Schimmer Márknak sajnos esélye sem volt nálam.