Első felvonás (Út a Forma 1-ig) //BEFEJEZETT//

17.

Furcsának tűnhet, de a Nürburgringre, az utolsó előtti versenyhétvégénkre megérkezve szinte az első dolog, amit megtettem, az volt, hogy körbefutottam a Nordschleife-t, ami már régóta a bakancslistámon szerepelt. Közben, már amikor épp nem készültem megfulladni a rengeteg szintkülönbséget tartalmazó és nagyon hosszú pályán, végiggondoltam a lehetőségeimet: a lehető legrosszabb eset, ami szinte biztos, hogy nem fog bekövetkezni, az, hogy Fred nyer mindkét futamon, én pedig nem szerzek pontot. Ebben az esetben Fred lenne bajnok, és akkor is, ha egyszer nyer, én pedig nem szerzek pontot...
Minden lehetőséget számba véve arra a következtetésre jutottam, hogy a pár pont hátrányom nem olyan sok, viszont könnyű dolgom semmiképpen nem lesz, főleg úgy, hogy Fred is legalább annyira nyerni akar, mint én.

Úgy éreztem, még szinte meg sem érkeztünk, már eljött az első verseny, nagyon gyorsan telt az idő, én pedig elképesztően ambiciózus voltam, és nem is hagytam cserben magam, hiszen szuper beállításokat találva, megszereztem a pole-t. Senna kevésbé volt szerencsés: a versenyen beragadt Schimmer mögé, és hosszasan csatázott vele. Életemben nem örültem még ennyire Márk létezésének, aki miatt Fred csak a harmadik helyen végzett az első futamon a Nürbürgringen, én pedig szereztem egy viszonylag könnyű győzelmet. Azt hiszem, ennél jobban nehezen kezdődhetett volna egy bajnoki finálé. Hihetetlennek tűnt, hogy életem első formaautós szezonjában a bajnoki címért küzdhetek. Jó szezonra számítottam, de azért... Ennyire nem.

A második verseny sem tűnt sokkal bonyolultabbnak, ismét enyém lett a pole. Kezdtem nagyon megszeretni ezt a versenypályát, ráadásul szerencsére az eső sem esett, pedig az gyakori Németország ezen részén. Ez a futam is jó kezdődött, és jól is folytatódott, de a vége előtt pár körrel elkezdett nagyon lassan érzékelni a váltóm.
-Dani! - szóltam a versenymérnökömnek. - Három kört kibír, ugye? Mondd, hogy igen.
-Elvileg igen, de... Lassú vagy, Senna közeledik rád. Ha utolér, engedd el, a védekezéssel kinyírod az autód.
Idegesen vettem tudomásul, és benyomtam a kormányon az ,,értem" gombot. Borzasztó érzés volt látni, ahogy Senna közeledik hozzám, és én nem tehetek semmit, de tudtam, hogy ha nekiállok kakaskodni, kinyírom a váltót és kiesek, azzal megszüntetem a bajnoki esélyeim létezését.
-Nem tudok csinálni semmit, Dani!
-Tudom, Emma. Csak érj be a célba, még másfél kör.
-Az nagyon sok.
Életemben először gondoltam soknak másfél kört, de hamar rájöttem, hogy ha három kanyar lenne hátra, akkor is megelőzne Senna. Egy egyenesben ért utol és mintha ott se lettem volna, lehagyott. Nem is tudtam volna ellene védekezni, csak néztem utána, ahogy ellopja a pontjaimat.

El sem lehet képzelni, fizikailag mennyire megerőltető sérült autót vezetni. Minden kanyarban dupla erőfeszítés, hogy jókor álljak meg és jól kanyarodjak, ráadásul szinte tippmix, lehetetlen pontosan felkészülni arra, hogy mi lesz a következő féktávon.
Egy örökkévalóságnak tűnő idő után eljött az utolsó kanyar, amiből már ráfordultam a célegyenesre, amikor félig megforogtam. Nem volt időm végiggondolni, hogy mit csináljak, egyszerűen rükvercbe váltottam és a gázra tapostam.

Igen, tolattam a célig, amikor pedig átértem a célvonalon, megpróbáltam visszaállítani az autót irányba, és felváltottam. Ebben a pillanatban hálát adtam mindennek, ami eszembe jutott, hogy ezt nem előbb próbáltam meg, ugyanis ahogy ez megtörtént, teljesen meghalt a váltóm, nem lehetett vele mit tenni.
-Okéé...- nevettem fel. - Nem mondom, hogy nem volt várható, de ez nem Le Mans, hogy az utolsó kör után tönkremenjen az autó... De ahh... Sajnálom a pontjaimat.
-Igen, azokat én is. - közölte Dani. - De nagyon jó voltál, még meg lehet a cím.
Még meg lehet. Be kellene bizonyítanom Sennának, hogy le tudom győzni, Papának, hogy nem hiába bízik bennem ennyire, Anyának, hogy megéri ezt csinálnom, a médiának, hogy a név mellett másom is van, a Red Bullnak, hogy nem hiába esett rám a választásuk... És a legfurcsább, hogy ezek közül az számomra a legfontosabb, hogy Sennának bebizonyítsam. Nem tudom, mit éreztem iránta, utálatnak nem mondanám, de azért majdnem ehhez állt a legközelebb. Idegesített. Ahogy viselkedik, ahogy beszél azzal az akcentussal, ahogy a csapattal kommunikál, ahogy vezet, ahogy cseszeget, és mégis... Döbbenten vettem tudomásul, hogy miatta vagyok még itt. Ha nem lenne, feladtam volna akkor, amikor Anya megpróbálta megtiltani a versenyzést, és nem tudnám, hogy ki vagyok, nem lennék jóban Anyával, nem lennék Red Bull junior és nem állnék ma sem a dobogón. Rájöttem, hogy azért folytattam ezt a szezont, hogy őt legyőzhessem, és pont ezért biztos voltam benne, hogy sikerülni fog.

Ő az első számú, a legnagyobb ellenfelem. Szinte láttam magam előtt a pillanatot, amikor a Forma 1-es bajnoki címért küzdünk egymás, és talán Verstappen ellen. Fel kellett nevetnem erre a gondolatra. Hogy idegesített a tény, hogy Verstappen már mos F1-es futamgyőztes még pár napja is! Most, hogy számomra is kezd reális cél lenni és elindultam ezen az úton, nem zavart, sőt, szurkoltam neki. Persze nem annyira, mint Rosbergnek, de bekerülve ebbe a világba már Rosberg iránt sem gyerekes rajongást, hanem sokkal inkább tiszteletet éreztem. Valamilyen szinten mindig az a hétéves, Rosberg-rajongó gokartos kislány leszek, és nagyon szívesen megköszönném neki, hogy az életem ezen szakaszának kulcsfigurája volt, de most, hogy vége, nem sajnáltam, csak nosztalgiát éreztem. Mennyire más voltam azon a napon, amikor először ültem formaautóba! Szinte nevetnem kell az akkori önmagamon, pedig csak fél éve volt. Naiv és sokkal... lassabb voltam a pályán. Sokkal. Elképesztően sokat fejlődtem, magam sem hittem volna, hogy nem tizedben, hanem másodpercben fogom számolni, hogy mennyivel gyorsultam.

Egymás mellett ültünk Sennával az autó hátsó ülésén, amivel mentünk haza Magyarországra. Bruno hozott haza, Fred apukája, Papa ugyanis nem tudott eljönni erre a hétvégére, mert Formula E verseny volt, ahol csapatvezetőként tevékenykedik.
-Emma? - nézett rám elgondolkodva. - Bajnok leszek.
Megráztam a fejem.
-Majd meglátjuk. Még bármi megtörténhet.
Nem állt neki vitatkozni, pedig most lett volna a legindokoltabb. Nem kiabált, nem forgatta a szemét, nem nagyképűsködött, csak egy félmosollyal az arcán nézett rám.
-Azért van ebben valami... Sorsszerű. - zavartan túrt a hajába- Mármint te Prost, én Senna, és itt csatázunk, próbáljuk bizonyítani, hogy a nevünk nélkül is itt lennénk... De itt lennénk.
-Talán igen. - elmosolyodta. - Senna/Prost? Ez véletlen, de... Igen, érdekes.
-Furcsa itt ülni veled úgy, hogy nem veszekedünk.
-Hát, ebben igazad van. - sóhajtottam. - Gyakran leszívod az energiám.
-Igen, te is az enyémet.
Megint beállt egy kis csend.
-Le foglak győzni, ugye tudod, Prost?- tette hozzá a nevem, aranyos akcentussal és a lehető legtöbb iróniával.
-Ó, hogyne.- forgattam meg a szemeim, majd egy kis habozás után én is hozzátettem:
- Senna.
Ez más volt, mint a két héttel ezelőtti párbeszédünk, most valahogy... Szokatlanul értelmesen kommunikáltunk. Igaz, hogy ugyanoda futott ki, megint egymásra nézve ismertettük egymással a neveinket gúnyos hangon, de... Ez most, kivételesen jó érzés volt.