Első felvonás (Út a Forma 1-ig) //BEFEJEZETT//

13.

A tesztnapok után jó volt visszakerülni a megszokott közegbe. Nem mondom, hogy nem éreztem jól magam, mert ez nem igaz: az egész csapat nagyon befogadó volt, Landoékkal is rengeteget röhögtünk, nagyon jól vezettem és mindent sikerült megcsinálnunk, ráadásul Prosttal is sikerült találkoznom és beszélnem, ennek ellenére rájöttem, hogy a formaautós versenyzés sokkal inkább az én világom, de azt csak teszt végére értettem meg, hogy miért. Az első ok prózai: már előre idegesít, hogy nem csak én vezetem majd az autót, a többiek hibája is kihat az én stintemre, a második ok pedig az, hogy a túlzottan előre tervezett dolgokra épülő gondolkodásmódomba nem illik bele a kétszázhúsz féle stratégiai lehetőség.

Még azon sem húztam fel magam nagyon, hogy Senna egész hétvégén maga alatt volt, hogy Imolában kell vezetnie, ahol Ayrton Senna meghalt. Valahol megértettem, de biztos voltam benne, hogy valamilyen szinten rájátszik: a világfájdalommal az arcán sétálgató Fred viccesebb volt, mint amennyire sajnálatra méltó.
Szóval az első versenyig semmi sem tudta elvenni a kedvem, azt hittem, ezen a két futamon bebiztosítom a bajnoki címem. Aha, persze.

Az első verseny hetedik körében történt meg az, amiről tudtam, hogy előbb-utóbb meg fog történni, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen lesz. Sennával csatáztunk a második helyért, szokás szerint vérre menően. Igazság szerint élveztem, nagyon jó csata volt, mindketten sokszor a határon voltunk szabályosság szempontjából, de nem voltunk balesetveszélyesebbek, mint általában. Éppen Fred volt hátrébb és egy lassú kanyarban próbált alám fordulni. Én számítottam erre, nagyjából lezártam azt az ívet, de ő így is bebújt oda: azt éreztem, hogy oké, ő veszti el az első légterelőjét, nem én, csakhogy nem ez történt. Az ő bal első kereke a jobb hátsóm elé került, pont abban a pillanatban, amikor a gázra léptem. Ez megdobta az autóm, ami megpördült egyszer, ezután a rázókő miatt, ami megdobta, a levegőbe emelkedett, belém pedig jeges félelem hasított. Konkrétan lassítva láttam az eseményeket, mégsem tudtam tenni semmit, csak utas voltam. Csak reménykedhettem benne, hogy nem valaki másra érkezek, hogy nem jön senki.

Egy végtelenségnek tűnő idő után becsapódtam a földbe... Vagyis, nem a földbe, hanem a falba. Erről még lepattant az autó, aztán végleg megállt.
A szívem elképesztően dobogott, az egész testemben tompa fájdalmat éreztem a becsapódás ereje miatt, a biztonsági öv a vállamba vágott, de képtelen voltam gondolkodni vagy bármit csinálni: csak ültem és erővel markoltam a kormányt. Lassan eszembe jutott, hogy el kellett volna engednem. Reménykedtem, hogy nem tört el a csuklóm, de még nem éreztem nemhogy fájdalmat, valójában semmit.

-Jól vagy, Emma? - Dani hangja lassan jutott el a tudatomig. Jól vagyok? Nem tudom, fogalmam sincs. Végignéztem magamon...- Hallasz, Emma?
-Igen, hallak. Jól vagyok, azt hiszem.
Lekapcsoltam az autót, aztán gyorsan kiszálltam: kezdett elmúlni a pánikhangulatom, ahogy enyhült a becsapódás ereje miatti fájdalom. Ki tudtam szállni, le tudtam kapcsolni az autót, ki tudtam ugrani a pályát határoló falon, a sisakomat is levettem. Amikor megérkezett az orvosi autó, a saját lábamon szálltam be, és biztosítottam őket, hogy nem kell kórházba vinni engem, elég, ha a pálya direkt erre kialakított épületében vizsgálnak meg.
Ez meg is történt, én pedig szinte semmire nem emlékszem ebből a fél órából, vizsgálatok, kérdések, várakozás, és az eredmény, ami nélkül is tudtam, hogy nincsen semmi bajom. Kiderült, hogy újraindítják a versenyt, amin nem vehetek részt.
Daniék megnyugtattak, hogy így sem úsznak el a bajnoki esélyeim, de a rajt előtt nem akartam a mi boxunkban lenni, úgyhogy inkább egy sétára indultam azzal a céllal, hogy rendezzem a gondolataimat.

Aki nem élte át, nem tudhatja, milyen egy ilyen baleset. Nekem ez volt az első, ráadásul valószínűleg sokadiknak is durva lett volna: másfél óra elteltével sem csillapodott a szívverésem, nem nyugodtam le egyáltalán. Remegtem, pedig tényleg mindenki megtett mindent: az orvosok, Daniék, Martin, aki még Anyának is elmesélte, hogy ne nekem kelljen... Próbáltak segíteni, de nem egészen sikerült. Kétségekkel voltam tele: azért visel meg ennyire, mert lány vagyok? Nem vagyok eléggé bátor? Gyorsan lépkedtem, szinte futottam. Minél tovább jutottam, annál inkább körvonalazódott előttem, hogy vezetni szeretnék. Ma nem lehet, ez egész biztos, de holnap... Holnap fogok. Nem csak a bajnokság miatt, hanem magam miatt is, egy baleset, aminek semmi következménye nincsen, nem teheti tönkre a karrierem, az lehetetlen. Persze az a tény is ott volt egy kis gonosz gondolatként a fejemben, hogy a karrierem így is tönkre van téve Anya miatt, egyáltalán megéri ezt csinálnom?