Első felvonás (Út a Forma 1-ig) //BEFEJEZETT//

11.

Keszthely. Szép hely, tényleg, több helyen is nyaraltunk már Anyáékkal a Balaton-parton, és én ezt szerettem a legjobban. Most sem indult rossznak, csakhogy még be se ültünk az autóba, amikor először összevesztem Anyával: tíz napra mentünk, de nekem a tizedik napon indul a repülőm Franciaországba, a Renault-s tesztre. Ezt viszont elmondtam neki előre is, ő nem vette figyelembe.
Találtam egy fapados gépet viszonylag normális áron Budapestről, amit ki is tudtam fizetni, de már felírtam a listámra, amin azok a dolgok vannak, amiket szeretnék, ha belekerülnének a szerződésbe, hogy az utazást legyenek szívesek fizetni, mert sokba kerül.
Szóval Anya eredetileg sem lelkesedett az ötletért, hogy egyedül utazzak ilyen messzire, de így, hogy a nyaralásunk utolsó napján indulok, egyáltalán nem. Pedig mondtam neki, hogy Pierre-nek, aki az egyik leendő csapattársam, aki egyébként a GP2-ben vezet és Red Bull junior, át kell szállnia Pesten az én gépemre, mert ő egy másik versenyről utazik oda, Anya így sem akart megbarátkozni a gondolattal. Végül is úgy döntöttem, hogy nem érdekel: a cuccokat úgy pakoltam, hogy elég legyen a tesztre is, Martin pedig majd hazaviszi a felesleges dolgokat, például a fürdőruháimat.

Keszthely körülbelül másfél óra autóval Sárvártól: ez alatt az idő alatt minden feszültség ellenére Martinnal rengeteget nevettünk. Gagyi zenéket és Pamkutya-paródiákat hallgattunk fülhallgatóval és hangosan énekeltünk annak ellenére, hogy egyikünknek sincs jó hangja.
Legszívesebben lerohantunk volna a strandra Anyáék elől, de az időjárás keresztbe húzta a számításainkat: délben szakadt le az eső, és nem állt el egész délután.
Miután Martinnal kipakoltunk és megállapítottuk, hogy ezen a napon semmi értelmeset nem fogunk tudni csinálni, bezárkóztunk a szobánkba és bekapcsoltuk az első Mission: Impossible filmet, aztán a másodikat, végül mindet végignéztük, annak ellenére, hogy hajnali fél kettőig tartott. A végére már kezdett volna unalmas lenni, de szerencsére az ötödik, az eddigi utolsó messze a legjobb rész. Mielőtt lefeküdtünk volna, még megállapítottuk, hogy nagyon várjuk a következő filmet, amit már forgatnak is, és azt is, hogy tuti nincs még két olyan idióta ember, akik a nyaralás első napján a szobájukba zárkózva filmeket néznek, pocsék időjárás ide vagy oda.

Az ezután következő pár nap nem telt rosszul, habár minden nap volt valami vitám Anyával: ha nem a franciaországi teszt miatt, akkor azért, mert Martinnal sötétben mentünk el sétálni a tengerpartra ketten, vagy bármi más apróság miatt, de minden egyes nap belém kötött valamiért. Ennyire nem szokott vészes lenni a feszültség köztünk, a vitánk óta viszont egészen más volt a helyzet.
Martinnal rengeteget voltunk a strandon. Nekem eleve is jó színem volt, a versenyhétvégék, tesztek és Pannónia ringi programok során sikerült lebarnulnom, de Martin nem volt szerencsés, már a második napon leégett, úgyhogy sokáig hallgathattam a nyávogását e miatt. Programokat is szerveztünk, például elvonatoztunk Badacsonyba, ahol felmentünk a hegyre és sétahajóval átutaztunk Füredre. Ide Anyáék is velünk jöttek, és csodák csodájára sikerült nagyobb veszekedés nélkül eltöltenünk egy napot.

Szóval egészen jó nyaralásunk volt egészen addig, amíg el nem jött az a nap, amiről a legkevésbé gondoltam, hogy balhé lesz belőle. Július 9, a szülinapom.
Viszonylag normálisan indult: Anyától és Balázstól egy, a stílusomhoz képest kicsit csicsás, de szép, kék nyári ruha mellett három regényt és koncertjegyeket kaptam. Martin ezzel szemben egy olyan könyvet adott, amiben szinte az összes európai autóverseny-pálya benne volt a legfontosabb adataival. Boldogan nézegettem az ajándékokat, aztán egyszer csak szemet szúrt valami.
-Anya. - próbáltam nem idegesen, csak ártatlanul és kedvesen felvázolni a szituációt, pedig már tudtam, mire megy ki a játék. - Nem leszek itthon a koncert napján, de nem gond, biztos át lehet...
-Hogyhogy nem leszel itthon? - mosolygott rám, de tudtam, hogy ez kamumosoly és kamuértetlenkedés.
-Franciaországban leszek a teszten. – közöltem suttogva, a közelgő balhét elkerülhetetlenné téve.
-Biztos, hogy nem.
-Anya, - hiába próbáltam leplezni a dühömet, képtelen voltam rá. - Azért kell elmennem erre a tesztre és arra a versenyre, mert te nem adsz pénzt. Érted? Pénzt keresek vele, mert én ezzel tudok. Nem érdekel, hogy nem engeded meg, akkor is el fogok menni.
-Biztos, hogy nem utazol egyedül Franciaországba versenyezni.
-Nem egyedül utazok, hanem Pierre-rel. Pierre Gasly. A GP2-ben versenyez. És nem versenyezni megyünk, hanem egy tesztre.
-Azt mondtam, hogy nem.
-Én pedig azt, hogy nem érdekel-nyeltem egyet, de lélekben megveregettem a vállam, hogy ezt ki mertem mondani.
Anya is döbbenten nézett rám.
-Idefigyelj. Megtiltom, hogy versenyezz. Nem csinálhatod ezt örökké, ezt gondolom te is tudod.
-Tényleg nem csinálhatom örökké, de nagyon sokáig igen... Például Alonso és Räikkönen sem fiatalok, mégis a Forma 1-ben vannak még mindig-ekkor eszembe jutott egy nagyszerű kifogás.-Egyébként jelzem, hogy nem tilthatod meg szezon közepén, mert érvényes szerződésem van, amit csak annyi pénzért cserébe lehet megszegni, amit biztosan nem tudsz kifizetni, és a francia útról sem tudsz letiltani, mert arra is szerződés kötelez.
Ez nem volt teljesen igaz, ugyanis ott fogom aláírni a szerződést, de egy-két kegyes hazugság belefér a karrierem érdekében.

-Ez az utolsó.-közölte.- Ezentúl nézem az emailjeidet, és válaszolok mindenre: semmit sem fogadsz el, amire még nem kötelez szerződés. Nem kockáztathatod az életed egy ,,talán sikeres leszek" miatt.
-Anya, kérlek, értsd meg: ez az életem. Ez köt le, ebben vagyok jó, és ez az, amire felteszem az életem. Hidd el, sikeres leszek. Meg tudom csinálni, és ha nem, akkor is autósporttal kapcsolatban képzelem el a jövőm, leszek versenymérnök, és ahhoz sem árt versenyzői tapasztalat.
-Nem csinálhatod ezt. Ő is...
Hátat fordított és kiment a szobából.
Tudtam, hogy Apáról beszélt. Ez a kurta ,,Ő is" Apára utalt.
-Miért titkolózol? - üvöltöttem utána. -Így nem tudlak megérteni!
Ezután az indulásomig egyetlen szót sem beszéltünk.

Egy nagy hátitáskát és egy másik, kisebb csomagot vittem magammal: versenyzői felszerelést biztosít a csapat, úgyhogy csak ruhákat és a legfontosabb dolgokat pakoltam be. A másfél órás vonatút Pestig általában egy örökkévalóságnak tűnt, de most egy viszonylag jófej srác ült mellettem, akin Vetteles póló volt, úgyhogy a Forma 1-ről vitatkozva tölthettük az időt. Én, a nagy Rosberges könnyen beszéltem a bajnokságnak ezen szakaszában, de amikor megemlítettem, hogy én is versenyzek, akkor tarthattam részletes beszámolót az autókról, vezetésről, előzésekről, a marketing túlzott fontosságáról és Sennáról is. Jól esett egy teljesen idegen embernek beszélni erről. Gondolkodtam, nem mondtam el szalagcímet érő infókat, nem szidtam Fredet, nem mondtam el a csapat belsős ügyeit, tényleg csak menőztem, és nagyon-nagyon jól esett.

Nagyképű lettem volna? Igen, az voltam. És? Nem érdekel, már kellett nekem egy ilyen másfél óra, ahol egy menő, vagány, profi(nak tűnő) autóversenyző csaj voltam, akit irigyelni lehet, ha már a valóság egészen máshogy is alakult. Nem voltam ilyen mindig, ennyire nagyképű, szégyelltem is volna a csapat vagy más versenyzők előtt, de nem vagyok tökéletes. Van egy alap természetem, amiben vannak bogarak, ami idegesítő lehet: az én autómhoz csak akkor lehet hozzáérni, ha ott vagyok, mindig mindent tudni szeretnék. Ezen kívül azonban nem voltam különleges, és egyre jobban kezdtem úgy érezni, hogy ez az, ami miatt nem fogom sokra vinni a versenyzésben. Tökösebben is felléphettem volna Anyával szemben, vagy Sennával szemben, de az még távolabb állt tőlem, mint abbahagyni az egészet. Megtettem mindent, amit normális keretek között meg lehetett, és ez sok volt, így felvágásra és nagyképűségre szinte energiám sem maradt, de nem gondolom, hogy baj lett volna, hogy egyszer, egyetlen egyszer így állítottam be magam.
Végül is, nem vagyok én sem Lauda, sajnos főleg nem Prost, hogy mindig maximalista maradjak!