Első felvonás (Út a Forma 1-ig) //BEFEJEZETT//

15.

A konyhánkban ültünk: Prost, Anya, Martin, Balázs és én. Alig tíz perce értünk haza, de eddig elképesztően kínos csend uralkodott. Szörnyen abszurd volt a szituáció, én pedig egy helyben ültem, és nem mertem megszóllalni, meg igazából nem is tudom, hogy mit mondhattam volna, tekintve, hogy fogalmam sem volt róla, hogy mi célból jött létre ez a találkozó.
-Emma-sóhajtott Anya hirtelen.-Még mielőtt bármit is mondanék, le szeretném szögezni, hogy nem kötelességed nem haragudni rám. Teljesen jogos lesz a haragod, csalódottságod vagy bármilyen érzelmed, nem kérlek arra, hogy ne vesd a szememre, ne kiabálj vagy vonulj el valahová, csak arra kérlek, hogy hallgass végig. Tudom, hogy nem fair ezt mondanom, de nekem is nehéz ez a helyzet.

Felvontam a szemöldököm. Nem értettem, miről beszél, de sóhajtott egyet és szerencsére hamar belekezdett.
-Valószínűleg sejted, mert néhányszor tettem erre utaló jeleket, de... édesapád is autóversenyző volt. Szép karriere volt, szerettem a versenyeire járni, mindenben tökéletesen egyetértettünk egymással. Tényleg, szuper volt a kapcsolatunk, már tényleg csak te hiányoztál az életünkből, amikor balesete volt egy versenyen és meghalt. Másnap derült ki, hogy terhes vagyok veled.

Torkomban dobogó szívvel hallgattam. Egyenlőre túlzottan össze voltam zavarodva ahhoz, hogy felfogjam annak a jelentőségét, amit mond, ráadásul valahogy sejtettem, hogy nem ez lesz a vége a történetnek, és hogy Anya csak keresi a szavakat a folytatáshoz.
-Tehetséges volt, és rettegtem, hogy te is az leszel. Nem szerettelek volna elveszíteni úgy, ahogy őt is, minden áron meg akartam akadályozni, hogy versenyezz, mert habár tudom, hogy kicsi az esélye egy ilyen balesetnek, főleg manapság, de azért... Még kisebb, ha nem versenyzel.

-Szakítottunk, amikor elvittelek gokartozni.-szólt közbe Balázs. Mindig tudtam, hogy ő az én karrierem hőse, nélküle soha nem lett volna esélyem, ez most csak bebizonyosodott. El szerettem volna suttogni legalább egy köszönömöt, hogy kiált mellettem, vagy bocsánatkérést, amiért konfliktust okoztam, de képtelen voltam rá, főleg, mert voltak bennem borzasztóan nagy kérdőjelek.
-De miért... Mi volt az oka, hogy elvittél gokartozni?
Senki nem válaszolt, én pedig gondolkodni kezdtem. Hogy vette rá Prost Anyát, hogy legyen őszinte és miért? Miért érezte fontosnak Balázs, hogy kipróbáljam a versenyzést? Honnan sejtette, hogy ez tetszhet nekem, hogy tehetséges vagyok? Nyilván tudta, ki volt az apukám, de... Én még most sem tudtam. Nyelnem kellett egyet.
-Anya, ki... Hogy hívták Apát?
Egy pillanatig azt hittem, erre sem fognak válaszolni, és már majdnem elkezdtem összeesküvés-elméleteket gyártani, hogy ennek vajon mi az oka, amikor Anya végre megszólalt.
-Lucas Prost.

Pár másodpercig el sem jutott a tudatomig, hogy mit mondott. Lucas Prost? Alain Prost, a titkos példaképem tragikus körülmények között elhunyt fia? Láttam a videót a balesetéről, ahogy mindenki, de sejtelmem sem volt, hogy...
Prostra néztem, aztán Anyára, de egyikükkel sem mertem sokáig tartani a szemkontaktust. Prost szemében könnyek ültek, Anya arcán furcsa, talán szánakozásszerű, vagy megbanó kifejezés ült, én pedig végül Martinra néztem, aki megrázta a fejét.
-Jaj, Emma...-egy bújkáló mosolyt véltem felfedezni az öcsém arcán.-Tudom, hogy neked valószínűleg nem jutott eszedbe ez, meg nem is ez a fontos, de... Senna reakciójára kíváncsi lennék azért.
-Ó.- szóltam közbe nagyon értelmesen, aztán elhessegettem ezt a gondolatot. Legkevésbé sem volt kedvem a csapattársammal törődni, még akkor sem, ha az ő hőse, akitől az imádott nevét örökölte a jelek szerint a nagyapámmal folytatott legendás, vérre menő küzdelmet a Forma 1-ben. Inkább körülnéztem, hátha valaki a segítségemre siet. Sírhatnékom volt, remegett a kezem és még mindig nem tudtam értelmesen reagálni, vagy végiggondolni, hogy mit is jelent ez.

-Most mi lesz?-kérdeztem.
-Hát-Prost szólalt meg.-Ezt végső soron neked kell majd eldöntened, de...
Egy másodperc törtrésze alatt meghoztam a legelső döntést: zokogva öleltem át őt. Megnyugtatóan karolt át, én pedig kiélveztem az utolsó olyan pillanatokat, amikor nem kell azon aggódnom, hogy most mit fogunk csinálni, hanem csak boldog lehetek, hogy végre... Van nagyapám.
-Papa-suttogtam sírva.
Ezután Anyát is átöleltem, és Balázst is, aki a jelek szerint mindent kockáztatva segített, hogy elindíthassam a karrierem. Martin is megölelt, ami szintén jól esett, habár szerencsétlen volt és utána megint vigyorogni kezdett. Martin sem gondolt bele abba, hogy egy milyen komplikált szituációkat fog szülni, csak a hirtelen jött pozitívumokra koncentrált.
-Hasonlítasz... Alainre. Szólíthatlak így?-kérdezte Papát, aki gyorsan bólintott.
-Persze.
-Szóval, tényleg hasonlítasz. Mármint kinézetre is...
Igaza volt, a göndör hajamat és alacsony termetemet is tőle örökölhettem, ugyanis Apa, azaz Lucas Prost egészen más karakter volt, ráadásul az arcvonásainkban is lehetett némi hasonlóságot felfedezni...
-Nem csak kinézetre, én mondtam Spában is, hogy a gondolkodásmódodban és... A vezetési stílusodban is-tette hozzá Papa.
Nyeltem egyet. A versenyzés egy nagy kérdés volt, ugyanis igaz, hogy ezzek a dologgal nagy lehetőségek nyílnak meg előttem, de... Apa ebbe halt bele, és ezt nem szabad elfelejteni. Egy pillanatra elszorult a szívem, és belegondoltam, hogy mi lesz, ha újra autóba ülök. Vajon csak arra tudnék gondolni, hogy ha nem versenyzett volna, akkor most lenne apukám?
Aztán az is eszembe jutott, hogy ha nem csúszott volna meg az autója az esős spái pályán és most itt lehetne, valószínűleg büszke lenne rám. Papa, mintha kitalálta volna a gondolataimat, egyből beszélni kezdett.

-Emma, megértem, ha nem szeretnél versenyezni. Teljesen jogos, és én is nyugodtabb lennék így, de... A másik oldalon ott van, hogy elképesztően tehetséges vagy, és sokkal érettebben versenyzel, mint bárki, akit valaha láttam. Ez alapján helyed van a versenypályákon, de hangsúlyozom, én is hezitálték a helyedben. Én megértem a döntésed, bármi lesz is. Nico nem hagyta abba a versenyzést, pedig ő ott volt, amikor meghalt a bátyja, de ha te úgy döntenél... Jogos lenne.

Megráztam a fejem. És akkor mit csinálnék? Tanulnék, elmennék mérnökire, így vagy úgy, de az autósportban kötnék ki, és életem végéig fájna a szívem, hogy akkor abbahagytam és nem én vagyok ott a pályákon.
-Emma, nem kell most eldöntened-bíztatott Papa.-Rengeteg időd van, aludhatsz rá párat, semmi nem...
-De-bólintottam.-Azért döntök most, mert minél többet gondolkodnék, annál inkább arra a következtetésre jutnék, hogy kicsit sem logikus dolog, de... Egész eddig versenyeztem. Most végre normálisan is lehet esélyem, és pont most hagyjam abba? Higyjétek el, nem fog baleset érni, vigyázni fogok, te mondtad, Papa, hogy csak azt kell megcsinálnom azt autóban, amit szeretnék. És... Igen. Most döntöm el, hogy folytatni szeretném, mert attól félek, hogy meggondolom magam. Tényleg. De, ha van... Hozzáfűznivalótok, akkor mondjátok, mert nem...
-Emma. - sóhajtott Anya. -Ez így alakult. Tudtam, hogy mostmár nem fogod abbahagyni, és hogy te se, Martin, én pedig megígérem, hogy nem fogok ez ellen minden erőmmel küzdeni. Megpróbálok normálisan viszonyulni hozzá, és... Szurkolok nektek. Később mesélhetnek majd az idei szezon eddigi történéseiről, de most még azt hiszem, vannak fontosabb dolgaink.

-Figyelj, Klau, nem muszáj mindent most eldönteni, van időnk, és Emmának lehet, hogy ennyi információ is bőven sok volt...-Ezzel teljesen egyetértettem, úgyhogy hálásan néztem Papára.
Ezután egy másfél órás beszámoló következett, ahol Martinnal minden időmérő és futam történéseit elmeséltük Anyának, kihasználva, hogy próbál érdeklődni a téma iránt. Abszurd volt vele erről beszélgetni, de rájöttem, hogy ez egy a közül a kevés dolog közül, amikre igazán szükségem volt.
Az este további részét is beszélgetéssel és élménybeszámolókkal töltöttük, amiért hálás voltam, egy igazán kellemes nap lett ebből, a történtek ellenére. Furcsa volt a szituáció, de amikor lefeküdtem aludni, és nyugodtan végiggondolhattam mindent, rájöttem, hogy mindennek ellenére óriási mázlista vagyok.

Másnap, reggeli közben Martin egy merész javaslatot tett: hogy menjünk el gokartozni, családilag. Legnagyobb meglepetésemre Balázs mondott először igent, de aztán Anya is beleegyezett, úgyhogy tényleg ez volt a délutáni program. Szuper volt újra gokartban ülni és Martinnal versenyezni, ráadásul Papa úgy döntött, hogy ő is csatlakozik hozzánk. Ahhoz képest, hogy már nem is fiatal, ráadásul elképesztő régen gokartozott, hihetetlen gyors volt, amikor forgalomba került (forgalom: Anya és Balázs) és utolértem, a csatában nagyon nehéz dolgom volt ellene, nagyon sokára sikerült lehagynom. Óriási élmény volt vele versenyezni, egy újabb álmom vált valóra... Sőt, azt hiszem, erről álmodni sem mertem. Amíg mögötte voltam, az utolérhetetlen négyszeres világbajnokot láttam benne, és természetesen a nagyapámat, de egy pillanatig, amikor egymás mellett voltunk, még egyszer, utoljára a titkos példaképemként gondoltam rá. Azt sem gondoltam volna, hogy valaha fogok Anyával gokartozni, de úgy látszik, ezek merész kijelentések, ez után a két nap után bármi megtörténhet.

Hazafelé, az autóban (Anya vezetett, és fogalmam sincs, mikor mentünk ezzel az autóval utoljára a Pannónia Ring felé balhé nélkül) Martin lelkesen kérdezte Anyát.
-Hogy érezted magad?
-Jó kis program volt-sóhajtott, aztán halvány mosollyal nézett a visszapillantó tükörbe, amin keresztül látott bennünk.-Nem szerettem meg hirtelen a tudatot, hogy versenyeztek. De már egy ideje készítem magam lelkileg, és... Talán, ha majd egy versenyedre is elmegyek, az segít.
-Nemsokára lesz futamunk itt, a Pannónia Ringen, szezonzáró! - lelkesült be Martin- Akkor majd kijössz?
-Talán igen.
-Én pedig azt szerettem volna kérdezni, Klau- nézett Anyára az anyósülésről Papa, - hogy jövő hétvégén megyek Budapestre, a Magyar Nagydíjra. Emma és Martin velem jöhetnek?
-Öhm, persze. - Anya meglepettnek tűnt. - Semmi akadálya.