Első felvonás (Út a Forma 1-ig) //BEFEJEZETT//

7.

Évek óta megrendezik azt a motoros fesztivált a Pannonia Ringen, ami ezen a héten volt esedékes, mi pedig mindig alig vártuk, pedig nem is voltunk közvetlenül érintettek. 6-tól 50 évesig, fiúk és lányok, motorversenyzők és hobbimotorosok, rengetegen jönnek el évről-évre. Vannak versenyek, játékok, buli, mi pedig betekintést nyerhetünk a miénkéhez hasonló, de különálló, és a maga módján teljesen egyedi világukba. Tavalyelőtt megismertünk itt egy osztrák feltörekvő motorversenyző testvérpárt, Viviane-t és Pete-et, akikkel azóta is tartjuk a kapcsolatot: voltunk versenyükön Martinnal, és tervezzük, hogy ők is eljönnek a miénkre.

Sajnáltam volna, ha idén nem lehetek ott az első napon tartott megnyitón, amikor van egy közös ebéd, beszélgetés, a motorosoknak csapatsorsolás, ugyanis véletlenszerű csapatokban vesznek részt a programokon. Mi helyiként idén szinte szervezővé léptünk elő, csakhogy az én óráim a suliban fél kettőig tartanak, az pedig egykor kezdődik.
Megpróbáltam elkéreszkedni, de sajnos alapból is sokat hiányzom, és az osztályfőnökünk nem lelkesedett az ötletért, hogy kihagyjam az utolsó órámat. Először úgy gondoltam, hogy oké, akkor nem megyek, de aztán Martin unszolására megoldottam mégis. Az utolsó óra, azaz töri előtt egyszerűen felvettem a kabátom, a cuccaimat és elsétáltam, megmutatva, amit ,,Anya” beírt az ellenőrzőmbe. Természetesen nem is tudott róla, én utánoztam az írását, nem első alkalommal: írtam már alá a nevében beleegyező nyilatkozatokat. Tomi tudott róluk, Anyával pedig utólag közöltem a szerződések megszületését, és azt mondtam, hogy Tomi írta alá.

Ezután, eleinte tényleg nagyszerűen éreztük magunkat: mi Lukival neveket húztunk a csapatsorsoláshoz, Fred és Martin útba igazították és segítettek azoknak, akik még nem jártak itt. Találkoztunk Peteékkel, velük beszélgettünk jó sokat, Viviane el is vitt egy körre a pályán motorral, amit nagyon élveztem. Patrik, a pálya igazgatója mondott egy rövid köszöntő beszédet, ami a szokásához képest szerencsére nem unalmas volt, hanem humoros, lényegre törő és tényleg rövid. Benéztünk az összes boxba, beszélgettünk rengeteg emberrel, még a francia tudásomat is megcsillogtathattam. Mivel az egyetlenegy információm az volt apukámról, hogy francia volt, fontosnak éreztem, hogy használjam ezt a nyelvet is. Egy francia motoros fiúval töltöttem egy kis időt, vagyis azért szólított meg, mert eltévedt, én pedig útbaigazítottam, nem tudom, hogy ez időtöltésnek számít-e, mindenesetre beszéltem franciául egy kicsit. Mindezek mellett végre bármennyit ehettem a gulyáslevesből, ami már nagyon hiányzott. Ez a hátránya annak, hogy lassan élsportoló vagyok, nem ehetek azt, amit szeretnék. Nem szoktak problémáim lenni ezzel, simán meg tudom állni, otthon is megoldható, mert Anya is egészségesen táplálkozik, de... Na, finom a gulyásleves.

Eme gondolatmenetemet Fred Senna szakította félbe, aki meglehetősen furcsán közvetlenül jött oda hozzám.
-Hallom, ellógtál töriről-nem nézett rám, de legalább hozzám szólt, ami előrelépésnek számított.
-Neked is több órád volt, mint hét, tuti, hogy lógtál-vágtam vissza.
-Engem elengedtek.
-Nyilván.
-Hol fogsz versenyezni jövőre? Vagy télen?-Vágott a dolgok közepébe egyből.
-Jaj, Fred-mosolyodtam el.-Azt se tudom, hogy idén hol leszek, lehet, be se tudom fejezni a szezont a pénz miatt.
-Nem hiszem el, hogy nem csap le rád valami normális csapat következő szezonra, nem értem, miért nem látják, hogy mennyire gyors vagy.-Az állam is leesett.
-Hát, köszönöm, hogy így gondolod, de Fred... Ez nem így működik. Nagyon-nagyon sok gyors ember létezik, rengeteg, fiúk, szebb lányok, gazdagabbak, nem magyarok, mert a Renaultnál például nagyon nagy előny, ha francia valaki... Nehezebb helyhez jutni, mint amit gondolsz, hidd el.
-Ezzel azt mondod, hogy el vagyok kényeztetve? Hidd el, nem a nevem miatt vagyok itt, sokkal gyorsabb vagyok nálad. Ne legyen ilyen nagy pofád hirtelen, nem indokolt, ne...
-Fred...
-Nem hullik az ölembe minden, ráadásul lesöpörlek a pályáról, nem...
-Mikor söpörtél le?-hitetlenkedtem.-Na jó, mindegy, Fred, ne vitatkozzunk kérlek.
-Még a sisakoddal is azt akarod üzenni, hogy jobb vagy, aztán azzal jössz, hogy ne vitatkozzunk, mert nincs érved-Fred mintha meg sem hallotta volna, amit mondtam, folytatta.-Mi ez a kék-fehér, Prostos sisak?
-Fred-sóhajtottam egyre idegesebben.-Sötétzöld a sisakom. Sötétzöld. És mi lenne, ha Prostos is lenne? Senna, hidd el, lesz olyan csapattársad, akinek ő a példaképe, nem ritkaság, ugyanis... Négyszeres bajnok, egy legenda, meg ezeken kívül is, ő egy példaképnek való ember.
-Nem példaképnek valóbb Ayrton Sennánál-nézett rám hűvösen.-Idejövök, próbálok kedves lenni veled, hogy ne hagyd abba a versenyzést, meg ne omolj össze lelkileg, erre direkt szítod a feszültséget.
-Nem szítom a feszültséget, de Alain Prost... nem tudom, nem sértés az szerintem hogy Alain Prost egy példaképnek való ember. Meg... miért omolnék össze?
-Forma 3-as csapattal tárgyalok a következő szezonra. Te pedig sehol nem tartasz, és soha az életben nem fog elérni idáig, ha így folytatod.
Leesett állal néztem rá, aztán csendben összeszedtem a cuccaim, és hazaindultam: már úgyis esteledett, Martin elvolt Lukiékkal, Senna otthagyott engem... Nekem pedig gondolkodásra volt szükségem, nem további vitára.

A lehető legtermészetesebben próbáltam bemenni, de úgy látszik, hiába fáradtam ezzel, Anya egyből letámadott:
-Végre haza méltóztattál jönni. Mesélj, mit csináltál ma?
-Öhm, azt, amit előre mondtam, hogy fogok: suli után elmentem a ringre...
-Ellógtál történelem óráról azt hazudva a tanárnak, hogy kikérőd van, ráadásul most írtál egy hármas témazárót a tantárgyból. Ezután a pályán szórakoztál, nem tanultál egy percet sem.
-De holnap szombat, fogok tudni tanulni...
-Tönkreteszed az életed ezzel a versenyzősdivel. Ha nem lesz sikeres karriered, egyáltalán nem fogsz tudni mit kezdeni magaddal, mert nem tanulsz semmit, ha pedig az lesz, bele fogsz halni! Engem mostantól nem érdekel, mit csinálsz, de soha többet nem adok pénzt arra sem, hogy kaját csomagoljak neked egy versenyhétvégére.
-Anya, én...
-Nem érdekel.
-Anya, ez az életem! -megint remegett a hangom. -Kérlek!
-Kérsz? Én is kértem, hogy tanulj, mégsem tanultál.
-Anya, tavaly szinte mindenből ötösöm volt!
-Amiből nem, abból pedig hármasod. Soha többet ne kérj semmit a versenyzéssel kapcsolatban.
-Jó. -felsóhajtottam. Tudtam, hogy előbb-utóbb ez fog történni, nem meglepetés, de egyáltalán nem a megfelelő pillanatban történt, amikor Senna a lehető legjobb helyzetben van.- Oké. Ne fizess, majd megoldom, de ne csodálkozz, ha nem fogsz eszembe jutni, amikor átveszem a világbajnoki trófeát.

Csak akkor sírtam el magam, amikor becsuktam magam mögött az ajtót.
Mit csináljak most? Ötletem sem volt, hogy létezik-e egyáltalán megoldás a problémámra. Hitelt nem vehetek fel, túl fiatal vagyok. Kérjek pénzt valakitől? Egy-két szponzorom van, de mit számít az, a kiadások felére sem elég. Nevetségesen kevés mennyiségű zsebpénzem volt, de gondolni sem érdemes rá, hogy fel tudom használni. Fel kell hívnom valakit, hogy tanácsot kérjek, de kit? Martinnak elmondanám, de a pályán van, a csapattal fasírtban vagyok...

Végül mégis Tomit hívtam, a csapatfőnököt. Azt mondta, hogy ha a hockenheimringi futamunkig találok megoldást, addig ad pénzt, kölcsön, utána pedig majd meglátjuk.
Teljes mértékben kilátástalannak tűnt a helyzetem.
Életemben először komolyan eszembe jutott egy lehetőség: mi van, ha nem sikerül? Érdemes egyáltalán próbálkozni? Lehet, hogy sokkal jobban járnék, ha mérnöknek vagy akár bármi másnak tanulnék, sokkal logikusabb és egyszerűbb lenne minden, de... Nem volt érvem ellene.
Inkább elhessegettem ezt a gondolatot.