❝ -Emlékszel rám?-kérdeztem sejtelmes mosollyal, miközben áthatóan figyeltem Őt. Íriszei nagyra nyíltak a benne felgyülemlő ijedtségtől-Én vagyok az a lány, akit átejtettél.-szóltam, majd kinyújtottam felé a karom, amely áttetsző volt, ugyanis még c...
Meg is hoztam az első fejezet, amely eléggé izgalmasra és hosszúra sikerült, bízom benne, hogy Ti is eképpen fogjátok gondolni. Boldog lennék néhány visszajelzéstől! Sokat jelentene nekem.
Nagyon-nagyon szépen köszönöm a rengeteg megtekintést, a voteokat és a biztató kommenteket egyszerűen csodálatosak vagytok! ♡
Legyen további szépséges napotok!
Jó olvasást! Millió puszi és hatalmas ölelés: Ladybady ♡
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
~Ha az ember lelkében nincs rend, nem képes rendet tenni maga körül.~
Ezra Pound
Adeline Webster~
A Holdfény karakteres árnyékokat festett a szoba kissé eldugott részeire, miközben a kintről befújó apró szellő lengette a fehér függönyt. Némán álltam egy helyben a sarokban, várva arra, talán mihamarabb feltűnik a személy, akit már napok óta látni szerettem volna. Még emlékeztem arcának érintésére, bőrének puhaságára és mély hangjának rekedtességére, ahogyan arra a megmagyarázhatatlan érzésre is, ami akkor kerített maga alá, mikor smaragdszín tekintetével megtalálta az enyémet.
De ennek már három hosszú napja. Már mindennek három hosszú napja. Mintha az idő amiben tengettem volna a mindennapjaimat nemhogy lelassult, de teljesen eltűnt volna. Mások az éjszaka leple alatt mély álomba szenderültek, míg én vagy a hozzám hasonlók -már, ha léteztek- képtelenek voltak ezt tenni. Csak meghúztam magam egy sarokban, ahol úgy éreztem megint visszacsöppenhetek a valóságba. Annyira remek lett volna újra teljes életet élni! Vagy csak élni.
Egészen ma estig ki sem mozdultam a házunkból, csak lézengtem és megpróbáltam visszaemlékezni arra mégis milyen volt, mikor éreztem a mellkasomban dobogni a szívemet, hallottam a lélegzetvételeimet vagy képes voltam megfogni ezen felül felemelni valamit. De már semmi sem volt olyan, mint akkoriban. Az egyetlen egy dolog, amit éreztem nem volt más, mint a fájdalom azokon a pontokon, ahol a kés pengéje eltűnt a bőröm alatt. Semmi más nem maradt meg, csak ez, és a késztetés arra, hogy abban a letisztult, kissé rendetlen szobában legyek továbbá rá várjak.
Perceken belül nyílt az ajtó, ettől pedig valószínűleg kiugrott volna a szívem a helyéről az izgatottság miatt, viszont akkor mindössze felkaptam a fejemet és kíváncsian figyeltem a megfontolt, komótos lépteit. A haja keszekuszán állt feje tetején, bőre még mindig hamvas volt, de arca sokkalta beesettebb, szemei alatt pedig mély karikák éktelenkedtek. Valami nem volt rendben azóta, hogy utoljára láttam. A hajamba túrtam tehetetlenségemben. Oda akartam menni hozzá, hogy szorosan megöleljem. Sosem tettem még meg, talán emiatt is éreztem ekkora késztetést erre. Amint leengedtem tagomat észrevettem, hogy erős remegést mutatott, mintha féltem volna attól, hogy örökre elveszítem, ahogyan a világ engem. Neheztelnem kellett volna rá, muszáj lett volna, hogy dühös legyek, de nem bírtam efféle érzelmeket mutatni.
