❝ -Emlékszel rám?-kérdeztem sejtelmes mosollyal, miközben áthatóan figyeltem Őt. Íriszei nagyra nyíltak a benne felgyülemlő ijedtségtől-Én vagyok az a lány, akit átejtettél.-szóltam, majd kinyújtottam felé a karom, amely áttetsző volt, ugyanis még c...
Meg is hoztam a tizenkettedik fejezetet, amely még mindig elég letargikus hangulatú, bár ez valójában az egész könyvre jellemző leginkább az alap ötlet miatt.
Mindenesetre nagyon remélem, hogy elfogja nyerni a tetszéseteket, és valamilyen formában visszajeleztek nekem valahogy, elképesztően sokat jelentene a számomra! Nagyon-nagyon szépen köszönöm az eddigi voteokat, kommenteket és megtekintéseket! Csodálatosak vagytok! ♡♡
Jó olvasást! Millió puszi és hatalmas ölelés: Ladybady ♡
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
~Megint csatát vesztett, fuldoklott az elméjét elárasztó emlékek tengerében. Zokogni kezdett. Először csendesen nyüszített, aztán hangosan felsírt, ahogy szíve mélyéből előtört a fájdalom. Hallotta a saját fájdalmát. Minden könnycsepp egy segélykiáltás volt, amelyre most is, mint mindig, hiába várta a választ.~
Cecelia Ahern
Adeline Webster~
Rémülten, talán kissé megszeppenve is tekintettem az előttem ülő smaragdzöld tekintetébe, akinek az arcmimikája, emellett kozmoszainak csillogása is tökéletesen megmutatta az értetlenség, emellett a kíváncsiság egyvelegét, amelyet teljes mértékig átéltem én is. Még mindig tagját fogtam, bár érintkezésünk nem volt annyira számottevő, mintha éltem volna, de a semminél ez is sokkalta jobb volt.
-Hogy mondod?-kérdeztem vissza, majd mit sem sejtve elemeltem a kezemet az övéről, ezt követően megtöröltem az arcomat. A bőröm nedves lett az orcámat úsztató sós cseppektől, az pedig óriási, sőt csaknem hihetetlen egybeesésnek számított. Képtelenségnek véltem, hogy ez igaz legyen.
-Tényleg sírsz, Adeline és valóban melegebb a bőröd, mint ezelőtt bármikor.-mosolygott rám, holott teljesen biztos voltam abban, ez csak egy pillanatnyi állapot. Mégis, úgy éreztem, ha a szívem még képes lett volna dobbanásokra, abban a pár másodpercben csaknem kiszakadt volna a helyéről az izgatottság miatt.
-Ez miként lehetséges?-kérdeztem tanácstalanul, és a fiú nagy, zöld tekintetébe néztem remélve valamiféle távpontot találok bennük, ámbár lehetetlenségnek tűnt, Ő sem ismerte a helyzetünket.
-Nem tudom.-ingatta meg a fejét-De nézz magadra, egyre több benned az élő emberekre jellemző vonás!-vigyorodott el még szélesebben, és bár én is elképesztően boldog voltam, volt bennem némi félelem, ugyanis nem szabadott volna így történnie.-Meglehet, hogy az érzelmek miatt van ez.-vonta össze a szemöldökét viszont nem bírta sokáig tartani ezt az aggódó mimikát, mert másodpercekkel ezután boldogan harapta be alsó ajkát majd visszafordult a kormány felé, és hatalmas lelkesedéssel a vonásain kezdett el dobolni a bőrön.
