❝ -Emlékszel rám?-kérdeztem sejtelmes mosollyal, miközben áthatóan figyeltem Őt. Íriszei nagyra nyíltak a benne felgyülemlő ijedtségtől-Én vagyok az a lány, akit átejtettél.-szóltam, majd kinyújtottam felé a karom, amely áttetsző volt, ugyanis még c...
Meg is hoztam a tizenhetedik fejezetet, amely minden reményem szerint elfogja nyerni a tetszéseteket! Örülnék néhány visszajelzésnek, főleg mert... elég tartalmas rész lett.
Nagyon szépen köszönöm az eddigi voteokat, kommenteket és megtekintéseket, csodálatosak vagytok!
Kérlek Titeket, ne utáljatok ez és a következő rész miatt! :D
Jó olvasást! Millió puszi és hatalmas ölelés Ladybady ♡
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
~Van egy pillanat, amikor eljön az utolsó éjszakánk, illetve az utolsó éjszakánk a szerelmünkkel. Mi nem tudjuk, mikor jön el.~
Ellen De Visser
Adeline Webster~
-Szóval tényleg itt van?-hallottam meg édesanyám kedves mégis kétségbeesett hangját, miközben már pár órája tudták azt, hogy Harry valóban látott engem, és képesek voltunk beszélni is egymással. A mellettem ülő egy aprót bólintott, nemsokkal később pedig rám mosolygott, amit könnyekkel áztatott arccal igaz, de viszonoztam neki.
-Igen, és nagyon boldog.-válaszolta a göndör hajú fiú, pillanatokkal később visszavezette a tekintetét a szüleimre.
-Hall is minket, ugye?-vetette fel újra az előttem lévő nő, mire Harry bólintott egyet-Akkor Adeline drágám, remélem tudod, hogy nagyon szeretünk, és nagyon hiányzol nekünk.-zokogott fel, nekem pedig esetlenül kezdett verni a szívem a bordáim börtönében. Furcsa volt, de kezdtem hozzászokni megint. Ahogyan neki, így nekem is sós cseppek gördültek le orcámon. Alsó ajkam remegett, miközben felálltam és odasétáltam a nőhöz, hogy hozzáérhessek karjához. Fogalmam sem volt, miféle indíttatásból cselekedtem, de azt éreztem helyesnek. A nő szemei nagyra nyíltak, majd a terület felé kapta a figyelmét, ajkai pedig kissé elváltak egymástól-Ez Ő?-kapta szemeit Harry felé, aki újra helyeslően intett a fejével.
-Kissé hideg, igaz?-kérdezte csendesen a fiú, miután felmérte alakomat, ahogyan az édesanyám kezét tapintottam.
-Megmagyarázhatatlan érzés.-bökte ki végül a szerettem, ezután édesapámra sandított, aki akkor is teljes hitetlenséggel arcán kémlelte a területet, amire a mellette ülő azt mondta, megérintettem.
Boldog voltam, hogy minden furcsaság ellenére elfogadták a valójában nyilvánvalót, annak ellenére is, hogy hihetetlennek tűnt, már csaknem egy fantasztikus filmbe illőnek. De képesek voltunk túllépni a problémákon, és sikeresen kezdtünk el beszélgetni, mármint... Harry fordította a szavaimat, és nagyon vicces volt látni, ahogyan egy a fiú által nem ismerhető emléket vetettem fel, ugyanis akkor a szüleimben véglegesen felépült a tudat, miszerint tényleg ott voltam velük, ámbár ez a döbbent arcukon mutatkozott meg leginkább. Imádtam a gondolatát, hogy kommunikálhattunk és végre nem voltam annyira esetlen szellemként, mert néhány óra erejéig én is élőnek érezhettem magam...
