❝ -Emlékszel rám?-kérdeztem sejtelmes mosollyal, miközben áthatóan figyeltem Őt. Íriszei nagyra nyíltak a benne felgyülemlő ijedtségtől-Én vagyok az a lány, akit átejtettél.-szóltam, majd kinyújtottam felé a karom, amely áttetsző volt, ugyanis még c...
Meg is érkeztem a tizenötödik fejezettel, nagyon bízom benne, hogy elfogja nyerni a tetszéseteket, s ha így lesz akkor valamilyen módon visszajeleztek nekem. Nagyon sokat jelentene!
Elképesztően hálás vagyok az eddigi megtekintésekért, voteokért és kommentekért egyszerűen fantasztikusak vagytok! ♡
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
~Nem létezik annál nagyobb szenvedés, mint amikor valakinek csak egy részét szeretheted, pedig az egészet akarod.~
Alkonyattól pirkadatig c. film
Adeline Webster~
Harry meredten bámulta az éppen belépő édesanyját, akinek a jelenléte egészen idáig fel sem tűnt egyikőnknek sem. Hallottam, amint a fiú szívverése sokkal gyorsabb lett, emellett csaknem éreztem a belőle áradó idegességet is, ami talán bennem is ilyen ingerületet idézett fel. Nagyot nyeltem, ezt követően sebesen kezdett el forogni az agyam azon, mégis miféle kifogást tudnék felhozni, amely segíthetne a helyzetünkön.
-Öhm... csak motyogtam magamban. Az iskolában írnunk kell egy fogalmazást arról, hogy mennyi mindent köszönhetünk a körülöttünk lévő személyeknek és, csak... hangosan gondolkoztam.-mosolyodott el nyugtatóan a göndör hajú, nemsokkal ezután szeme sarkából az irányomba nézett mire megkönnyebbülten bólintottam egy aprót. Már csak abban kellett bíznunk, hogy a nő is éppen annyira meglepődik a hirtelen válaszon, hogy elfogadja azt, sőt mi több beletörődik.
-Most egy kicsit megijesztettél.-kuncogott fel az előttünk álló, majd szeretetteljesen rámosolygott a fiára, ezt követően hozzá sétált, és megölelte Őt-Egy pillanatra azt hittem, hogy... nem is tudom.-vakarta meg a tarkóját, amint felnézett a nála majdnem egy fejjel magasabb gyermekére.
-Nem őrülök meg, ha erre akarsz célozni.-vonta össze kissé ingerülten a szemöldökét a fiú, nemsokkal később lábaira pillantott, talán a szülője égető tekintetétől.
-Nem erre akartam célozni, csak... nem beszéltünk még erről, és fogalma sincs, hogyan érint ez téged. Aggaszt a helyzeted, mert valamilyen szinten hibásnak érzem magam, és most, hogy már hetek teltek el azóta, látom rajtad azt, hogy bár jobban van, mégsem vagy az a személy, mint előtte.-motyogta a sötét hajú nő, egyszer sem kiejtve azt, hogy miattam, vagyis inkább a halálom következményeképpen hidegültek el a fiával.
-Talán sosem leszek az a személy, mint előtte, anya.-suttogta-Ne várd azt tőlem, hogy minden perccel egyre jobban leszek, mert képtelenség, és meglehet, jobb is, ha nem beszélünk róla.-hagyta rá, meg sem próbálva normális emberekhez méltón kivesézni a történéseket. Bár, lehet még nem állt készen rá... megeshetett, még velem sem lett volna képes teljesen nyíltan kifejezni azt amit érzett, annak ellenére sem, hogy mindeddig remekül megvoltunk.
