❝ -Emlékszel rám?-kérdeztem sejtelmes mosollyal, miközben áthatóan figyeltem Őt. Íriszei nagyra nyíltak a benne felgyülemlő ijedtségtől-Én vagyok az a lány, akit átejtettél.-szóltam, majd kinyújtottam felé a karom, amely áttetsző volt, ugyanis még c...
Meg is hoztam nektek a kilencedik fejezetet, amely minden reményem szerint elfogja nyerni a tetszéseteket!
Nagyon-nagyon szépen köszönöm nektek az eddigi megtekintéseket, voteokat emellett sok megtekintést is! Elképesztően sokat jelent nekem, hogy ennyien támogattok! ♡
További szépséges napot kívánok nektek!
Jó olvasást! Millió puszi és hatalmas ölelés: Ladybady ♡
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
~A szerelem nem egyéb, mint fénylő pont, s mégis úgy tetszik, hogy diadalmaskodik az idő felett.~
Benjamin Constant
Adeline Webster~
Az egész éjjelt Harry szobájában illetve ágyában töltöttem, vagy a falakon lógó képeket bámulva, esetleg a polcokon sorakozó tárgyakkal vegyítve, vagy inkább a fiú mivoltának tanulmányozásával voltam elfoglalva. Mérhetetlen nyugalommal töltött el az, ahogyan észlelhettem amint aludt, így kipihenve magát. Arca eközben kisimult, bőre sokkalta hamvasabb lett, míg ajkai egy kicsit elváltak, miközben vette a levegőt. Hosszú, sötét szempillái néha-néha megrebegtem, amellett gyakran megesett, hogy a hátáról a hasára fordult, majd vissza, így maga alá gyűrve a takaróját. Szerettem volna felkuncogni ekkor, sőt akkor is, amikor mormogott álmában, de nem tettem meg, hiszen tisztában voltam a ténnyel miszerint Ő ezt pontosan hallotta volna, mindenki mással ellentétben.
Egyáltalán, Ő miért látott és hallott engem? Emellett miért voltam képes egy bizonyos mértékig hozzáérni? Hiszen, egészen ezidáig nem volt lehetséges, bár csak a szüleimmel és Harry édesanyjával volt kontaktusom a halálom óta. Miféle ok vihetett rá arra, hogy a két világ között rekedjek, sőt a fiú képes legyen észlelni engem? Egyszerűen ötletem sem volt, de mindent képes lettem volna felforgatni annak érdekében, hogy megtudjam, ezen felül azzal is minél hamarabb tisztában akartam lenni, Ő meddig is lesz képes ezt végrehajtani velem.
Éppen a könyvespolc előtt álltam, amelyeken családi fotók voltak kitéve, emellett könyvek, és az iskolához való dolgok is helyet kaptak rajta. Már a sokadik alkalommal néztem végig az ott sorakozó tárgyakat, és gyakran azon kaptam magam, hogy készültem volna hozzáérni valamelyikhez, viszont elfelejtettem, hogy képtelen voltam rá. Sűrűn kezdtem el remegni a dühtől vagy a félelemtől amely belém költözhetett arra gondolván, valójában nem éltem, és csak egy átmeneti állapotban tengettem a perceimet.
