❝ -Emlékszel rám?-kérdeztem sejtelmes mosollyal, miközben áthatóan figyeltem Őt. Íriszei nagyra nyíltak a benne felgyülemlő ijedtségtől-Én vagyok az a lány, akit átejtettél.-szóltam, majd kinyújtottam felé a karom, amely áttetsző volt, ugyanis még c...
Meg is hoztam nektek a tizedik fejezetet, amely bár rövidebb lett az eddigieknél, szerintem végre nem annyira szomorkás hangulattal rendelkező. Igyekeztem végre elrugaszkodni attól a ténytől, hogy Adeline halott, és bemutatni azt, milyen amikor az ember kezdi feldolgozni ezt a történést. Bízom benne, hogy tetszeni fog nektek! ♡
Nagyon-nagyon szépen köszönöm az eddigi megtekintéseket, voteokat és kommenteket! Csodálatosak vagytok, tényleg nem bírom elégszer hangsúlyozni nektek! ♡
Jó olvasást! Millió puszi és hatalmas ölelés: Ladybady ♡
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
~Az élet nem arra való, hogy mindig jól járjunk. Az életbe bele kell férnie kudarcoknak, vereségeknek, újrakezdéseknek is. Ez kifejleszt bennünk olyan tulajdonságokat, lehetőségeket, megismeréseket, amelyek a mindig párnázott úton rejtve maradnának.~
Popper Péter
Adeline Webster~
-Készen állsz?-tekintettem a mellettem ülő fiatal férfire, aki két kézzel fogta a kormányt és maga elé bámult. Gyönyörű, smaragdszín tekintete a szélvédőt figyelte, míg mellkasa gyorsan emelkedett fel illetve le. Éreztem a felőle áradó idegességet emellett kis félelmet, sőt észleltem szívének erős, tompa ütéseit. Miért hallottam mindig ezt a ritmust? Talán amiatt, mert nekem már nem adatott meg az, hogy a sajátomat érzékelhessem? De összefüggésben lehetett azzal, hogy Harry látott engem, hiszen csak az Ő ketyegőjének dobbanásai voltak olyanok, amelyeket felfedezhettem.
-Nem tudom.-szólalt fel bizonytalanul, nemsokkal ezután felnézett az előttünk álló iskolaépületre, amelybe már akkor rengeteg diák szállingózott. Valójában tisztában voltam azzal, ha én lettem volna Harry helyében, hasonlóképpen csapnivalónak gondoltam volna a mai napot. De mindkettőnknek ki kellett bírnia ezt, nem menekülhettünk állandóan.
-Szeretnéd, hogy elmenjek? Talán egyszerűbb lenne szembe...
-Ne! Kérlek, csak maradj itt!-kapta felém a fejét hirtelen, így észrevehettem kétségbeesett pillantását. Egy aprót bólintottam, miszerint megértettem a habozását, majd halványan rámosolyogtam, remélve ezzel megtudom egy bizonyos mértékben nyugtatni. Görbületemet nem viszonozta, csak visszahajtotta a fejét eredeti pozíciójába.
-Fogd fel ezt úgy, mintha egy belsős vicc lenne nálunk. Mindvégig ott leszek veled, de senki sem fogja tudni. Majd az órákon elsütök néhány poént, hátha felnevetsz.-kuncogtam fel, bízva abban tudom oldani a feszültségét, és szerencsére sikerült is, hiszen apró mosoly kúszott szépen ívelt, rózsaszín ajkaira, bár íriszeiben semmi jókedv nem volt.
