❝ -Emlékszel rám?-kérdeztem sejtelmes mosollyal, miközben áthatóan figyeltem Őt. Íriszei nagyra nyíltak a benne felgyülemlő ijedtségtől-Én vagyok az a lány, akit átejtettél.-szóltam, majd kinyújtottam felé a karom, amely áttetsző volt, ugyanis még c...
♡ Alternatív megoldások 2/4. Remélem tetszeni fog nektek ♡
Oops! Questa immagine non segue le nostre linee guida sui contenuti. Per continuare la pubblicazione, provare a rimuoverlo o caricare un altro.
~Olyan szerelmest kell magunknak keresnünk, akivel a kapcsolatunk az idő múlásával nemhogy fakulna, de egyre jobb lesz; aki iránt a csodálatunk és a bizalmunk csak erősödik a megpróbáltatások során.~
Richard Bach
Adeline Webster~
Mérhetetlen, kínlódásra késztető fájdalommal zokogtam végig a fiú temetését, amelyen az ott megjelenő személyek teljesen értetlenül álltak az öngyilkossághoz. Néhányan azt sejtették, mégsem magával végzett, hanem gyilkosság volt, vagy kényszerítették, azonban megesett az is, amikor rám, az én elvesztésemhez terelték a gondolatmenetet. Valójában nem tudtam melyik volt a jobb megoldás, az igazabbnak mégis a második bizonyult. Én voltam az, aki nem segített neki akkor, mikor legnagyobb szüksége volt rám.
Ezt pedig minden másodpercben igyekezett erősen felőrölni, és szétszakítani belülről. A mellkasom, jobban mondva a szívem már milliárdnyi darabkára hullott szét, oda sem figyelve arra, hogy igazából szükségem sem volt rá szellemként. Egy olyan szellemként, aki még azután is az emberek között fel s alá sétálgatott, az időmet mégis inkább Harry vagy a saját szobámban töltöttem, legalábbis a temetés után néhány napban.
A Styles család nappalijában ültem, miközben a két szülő egymástól távol, üveges tekintettel és fehér arccal bámulták a televíziót, amelyben valamilyen vígjáték ment, talán figyelemelterelésképpen, ámbár egyikünket sem érdekelte feltétlenül a műsor. Ők is pontosan annyira, ha nem jobban magukba zuhantak és akárcsak az én szüleim egykoron, nem beszéltek egymással, csak némán elfojtották magukban a fájdalmat.
Hangos lábdobogásra kaptam fel a fejemet, ámbár a mellettem lévők nem tettek így, amely furcsa, oda nem illő érzést gyújtott a szívemben. Hallgattam, ahogyan a sietős menetel lelassult, majd pillanatokkal később felmérhettem egy ismerős, nagyon rég nem látott személyt a lépcsőfordulóban. Ajkaim elváltak egymástól, miközben a szívem dobbanásai ismételten elindultak a bordáim között. Némán, egymást figyelve fagytunk le, viszont a két szülő, akik körülöttünk voltak észre sem vettek semmit sem a jelentünkből. Akkorra már csak mi voltunk.
-Mondtam, hogy mindig találkozunk.-mosolyodott el megtörten, féloldalasan, amely görbületre csakis Ő volt képes. Én is eképpen tettem, majd zokogva álltam fel a kanapéról, pillanatokkal később karjaiba vetettem magam, amelyek szorítás körülöttem erős volt és biztos.
-Olyan őrültséget műveltél! Úgy fájt nekünk, Harry!-fogtam a kezeim közé arcát, ahogyan figyeltem, neki is könnyek záporoztak a szeméből, míg közelségünkből adódóan egyszerűen érezhettem szívének erős, jellegzetes ütemét.
-Nagyon szeretlek!-hajolt közelebb, egy apró csókot nyomott az ajkaimra, nemsokkal később viszont újra ölelésbe vont. Képtelen voltam nem sírni és hálálkodni azért, mert újra ott lehetett velem. Már kezdtem feladni a reményt, miszerint soha többé nem láthatom Őt, és nekem is egyedül kell éreznem a szerelmünket. De én sem akartam egyedül érezni.
-Szeretlek, de soha ne merj több ostobaságot csinálni, elég volt!-préseltem arcomat a mellkasához, mire kissé felkuncogott.
-Itt van előttünk az egész örökkévalóság arra, hogy ostobaságokat csináljunk. Csak nem akarod unalmasan tölteni ezt az időt.-vigyorodott el, nemsokkal később azonban a szüleire nézett, és elkomorodott-Teliholdkor tudatni fogom velük, hogy jól vagyok, nem akarom, hogy rosszul érezzék magukat, de muszáj volt megtennem ezt a saját boldogságom érdekében.-tekintett le rám megint, majd ismételten csókot nyomott rózsaszínes, szépen ívelt ajkaival az enyémekre.
Tényleg igaza volt, mikor azt hangoztatta, előttünk volt az örökkévalóság. Fogalmam sem volt, hogy lehetőségünk adódik a halálunk után rengeteg kalandban részt venni. Addigra már nem bántam azt, hogy Harry tényleg feláldozta önmagát, és bár önzőnek tűnhettem, semminek sem örültem utána jobban, mint annak, hogy velem volt. Ha arra gondoltam, hogy nem kellett búcsút mondanunk egymásnak, hevesen kezdett el dobogni a szívem, az arcom kipirult és mérhetetlen boldogság lobbant fel bennem...
*-* Csatlakozz a Facebook csoporthoz te is! *-*
Csoport név: Ladybady Books
Elérhetőségeim:
Facebook: Laura Petes (Kérlek szólj, mielőtt szeretnél csatlakozni a csoporthoz, mert csak ismerőseket tudok felvenni, viszont nem szoktam olyanokat visszajelölni akiket nem ismerek. Ezért, kérlek értesíts a szándékaidról! Köszönöm)
E-Mail: ladybadybooks*gmail.com
Ha kedved tartja csatlakozz, vagy jelölj be, esetleg küldj e-mailt! Minden kérdésre válaszolok! <3
